Hétköznap délután. Dudáló autók, nyüzsgő városi lüktetés. Valami másra vágyom. Csendre és jó levegőre. Gyorsan listázom a sétahelyeket. Az erdő és a rét kizárva, mert csaknem bokáig ér a sár. Ma nem. Ezt sem. Nyűgös vagyok.
Aztán bevillan a mesterterv, hogy a tóparti sétány ideális lehet. Akár egy tókört is mehetünk. Érzem, hogy ma ez lesz a legjobb. Legalább Spy sem hajszolja túl magát, én pedig csak csendben bóklászom. Már útban a tó felé érzem, hogy megnyugszom.
Persze a szokásos látnivalókat ezúttal sem hagyhatjuk ki. Irány az Medvehagymaház, ahová Spy is bemehet, mert a mottójuk, hogy ahová gyerek mehet, oda kutya is. Imádom őket. Spy lelkesen sorban áll az ajtóban, megvárja még kinyílik belülről, és már bent is van. Elsőnek jutott be. Ha már itt van, alaposan szétnéz. Évának, aki mindig kitörő lelkesedéssel fogad minket, van egy kutyusa. Ma éppen otthon maradt, mert nem szereti a hideget. Karácsony előtt járunk, és picit csípős az idő, de Spy-al mi imádjuk ezt. A kutyus tálkája, és benne a tápja azonban ott van még. Spyke pedig jól nevelten önkiszolgál. Csak mosolygok magamban, mert ezt a mennyiségű száraz tápot amit elropogtatott, otthon csak valami bűbájjal tudtam volna belediktálni a kutyába.
Uzsonna után…
De nem uzsonnázni jöttünk, ezért irány a második megálló. A sziget. Szentimentálisan szeretem ezt a részt. Spyke napra pontosan két éves volt, mikor egy barátunkkal és a kutyájával, na meg egy bottal, amihez annyira, de annyira ragaszkodott, valahogy rávettük Spy-t, hogy ússzon. Örömömben hívtam Gazdit. Emlékszem, nem hitte el. Az a kutya, aki addig csak sárban és tócsában dagonyázott, meg átkelt a patakokon, most úszott. És úszik azóta is. Szélsebesen. Gyorsabban mint a labradorok. 🙂 Még én nosztalgiázom, Spy gyorsan felveszi a napi álcát. Ezúttal kacsasz@r formájában. Kicsit botozik, zúz egyet a platánfák levelei közt, aztán továbbállunk.
Nosztalgia a szigeten…
Platánlevelek közt…
Megyünk tovább…
Lefotózom a vérhattyúkat is.
Vízen…
Víz alatt…
Útban a túlpartra, bemegyünk pár stégre.
Hol a hó?
Csak mi vagyunk a parton, és néhány horgász. Egész elviselhető a “tömeg”. 😀
Lassan körbe érünk. Elfogy a lábunk alól a sétány, és már ott járunk a büfénél, a parton, ahol nyáron annyi látnivaló és tennivaló akad. Most még maradt egy kevés hó, de az olvadás mindent agyaggá változtatott.
Spy le akar menni a vízhez. Hezitálok egy darabig, mert pont sarazni nem volt kedvem. Eszembe jut, hogy a büfénél, a dombtetőn, egy kis jóindulattal kavicsosnak nevezhető ösvény vezet le a tóhoz. Én ezt választom. Spy a sarat. Mivel látom, hogy nem jön, visszamegyek a büféhez, és hívom, jelezve én merre megyek. Spy megáll. Visszanéz, és a tekintetében látom, hogy nem érti ma mi a bajom a sárral. Hagyom, had menjen. Az egész domb és tópart üres. Most mindenhová benézhet. Éppen mélyépítésbe kezd, kb. 100m-el alattam, amikor valami egészen furcsa és hátborzongató dolgot érzek.
Hozzáért valaki a lábamhoz. Nekidőlt. Egy kietlen parton, ahol nincs senki, rajtunk kívül. Lassan alkonyodik. Minden olyan szürreálissá válik.
Ismeritek a festő Edvard Munch expresszionista képét? A sikolyt? Ott, és akkor, mindent beleadva, egy hasonló velőtrázó sikolyt hallattam.
Spy jól ismeri ezt. Nem ok nélkül teszem soha. Általában akkor sikítok, mikor egerészés közben felém szalad a rémült jószág. Jó. Ez olyan csajos dolog. Vagy akkor, amikor nyáron a tó felé hajló fűzfán üldögéltem, lóbáltam a lábam a vízben, és egyszer csak átcsúszott egy sikló a lábfejemen. Akkor is így visítottam. Ilyenkor, bármit is csinál, mindet otthagy a kis PRT, és jön megmenteni. Mert őriz és véd.
Most is nekiiramodott. Az a valami pedig újra hozzám ért. Lenéztem, és egy kövér macska dörgölőzött hozzám. A szerencsétlen lefagyott az ordításomtól. Nyilván nem így reagálnak rá legtöbben. Másodpercek töredéke alatt berobogott a terrier. Látta, hogy ezúttal sem téves riasztásról volt szó, és már indult is, hogy móresre tanítsa a támadómat. Ismerem már. Sejtettem mi következik, és próbáltam megállítani. A macska fújt, Spy felborzolta a szőrét, és morgott. Aztán elindult a menet.
Kívülről nézve, viccesek voltunk. A macska rohant elől, Spy hörögve utána, én pedig a kutya után loholtam, és óbégattam, hogy: – Nem! Spyke, nem!
Nem voltam sem túl meggyőző, sem túl hatékony. A kis hármasunk – persze, hogy a sárban, hol máshol, köszi macska! – loholt a fák felé. A macska felmászott a fára, Spyke lent hörgött, én pedig próbáltam elvonszolni, mikor megérkezett a felmentő sereg.
A stégen horgászó férfi futott fel a dombon, és zihálva kérdezte:
– Kisasszony, jól van? Hallottam, hogy sikított! Rohantam ahogy tudtam. Mi történt? Megtámadta a kutya?
– Jaj, nem! Ő az én kutyám. Nagyon barátságos. – magyaráztam, miközben Spyke a kezem közt acsarkodott. A macska támadott meg. – mutattam vádlón, a fán reszkető példányra.
– Az a macska? Akit a horgászok etetnek? Az a macska nagyon jámbor. Mindenkihez csak odabújik. Van, hogy felmászik a nyakunkba.
– Biztosan nagyon aranyos. A kutyám azonban nem díjazta, hogy hozzám ért.
Elköszöntem, elvontattam Spy-t, és visszamentünk a kocsihoz. Közben végig az járt a fejemben, mi lett volna ha az én nyakamba mászik az a szürke macska. 😀
Végül is eldöntöttem. Maradunk az erdőnél és a rétnél. Ismeretlen területre tévedtünk. A tóparti vadonba. Nem igazán a mi terepünk. Se kacsák, se hattyúk, se macska nem kell nekünk.
Az erdőben és a réten legalább tudom mire számítsak, mik lesnek ránk. A Vadász rémmeséiből ismerem már midet. 😀 Sőt legutóbb láttam is mire képesek.
Enyém…
Jó, mi?
De akkor is! Inkább ők, mint az a macska a nyakamban! Brrr…
Még jó, hogy csak egy kis nyugalomra vágytam. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: