Lehet, hogy valakinek feltűnt már, hogy van a blogon egy reklámfelület. Nem véletlenül, hiszen a Schmidt Ági Lekvártár is a saját “gyermekem”. A lekvárfőzés régi szenvedélyem, és miután évek óta hív az Agrárkamara, – akik egyébként vásárolnak is tőlem 🙂 – idén úgy döntöttem belevágok, és részt veszek egy három napos rendezvényükön.
Ilyen volt a standom…
A nevem csak szerényen, kis betűkkel 😀 …
Évek óta halogattam, mert nem lelkesedem sem a tömegért, sem a vásárokért, de katalizátorként működött, hogy a közvetlenül mellettünk lévő sátorban, vadászok tanyáztak. Volt trófeabemutató, kint volt a Baranya Vadászkürt Egyesület, ott voltak a vérebes utánkeresők, és persze a Vadászék. 😀
Az egyesület…
És az utánkeresők…
A vadászkürtösök fenomenálisak voltak. Komolyan mondom, én, aki életemben mindösszesen három koncerten voltam, abból mind a három Guns ‘n Roses volt, és vallom azt, amit egypólóra láttam nyomtatva, miszerint kétféle zene létezik, a rock és az összes többi sz@r, szóval én annyira élveztem az előadásukat, hogy felvettem egy részletet is belőle. / De mielőtt valaki még azt gondolná rólam, hogy a klasszikusokat nem kedvelem, mentségemre szóljon, hogy imádom hallgatni Bach-ot is. Sebastian Bach-ról beszélek, a Skid Row-ból. 😀 /
De vissza a vadászkürtösökhöz. Ki tudja, talán a hagyományok, talán csak a korom hozza magával, – hiába, öregszem és egyre szentimentálisabb is leszek, ami azért rémisztő kilátás, mert alapjáraton a cinizmusom mindent visz 😀 – de miközben hallgattam őket, libabőrös lettem. Visszatérve a Vadászra, ő annyira promózott a vadásztársaságban, hogy a vadgyümölcsökből készült lekvárjaim nagy része, már az első nap délutánján elfogyott. Persze a kiváltságosoknak tartogattam némi aranytartalékot, a pult alatt is. 😀
Vadgyümölcsök…
Valamit kotrok a pult alatt 😀 …
Cserébe, aztán begyűjthettem egy csomó dicséretet. 🙂 Nagymamáktól, akik szerint az én lekvárom jobb mint az övék, vadászfeleségektől akik igazán értenek a gyümölcsök befőzéséhez, és magától a rettegett Nagymestertől is. De nem csak dicséretet kaptam, hanem mindenféle finomságot hoztak. Vadászné pl. kürtőskalácsot sütött reggelire, de érkezett kemencében sült pogácsa, kaptam kézműves sajtot, stb. Cserébe, pedig mindenki egy kicsit elidőzött és kóstolgatott nálam. Egy ilyen kellemes beszélgetés közben egyszer csak feltűnt a Nagymester, a Vadász, és becses társaságuk.
-Maradt még abból a finom somlekvárból, amiket a fiúk annyira szeretnek, kedveském?- érdeklődött a Nagymester.
-Már csak a pult alatt, de elrejtettem párat.
-Megkóstolhatom?
-Természetesen.
Elárulom, az áfonyalekvárt is ízlett nekik…
Olyan izgatottan vártam a bírálatot, mintha a Bocuse d’or döntőjében lettem volna. / Ott, egyébként már volt lekvárfőzésben díjazott, egy provence-i hölgy személyében. /Végül csettintett egyet, és azt mondta.
-Isteni! Kérem az összeset, egy feltétellel. Én megkóstoltam amit maga főzött, és ön is megkóstolja azt, amit én készítek a somlekvárból.
-Jaj, én biztosan nem. Tudom, hogy vadhús mellé fogják kínálni, én pedig több mint 11 éve nem ettem húst.
-Megígérem, hogy nem vadhús mellé adom. Akkor megkóstolja?
Végignéztem a Vadászékon, és láttam, hogy lélegzetvisszafojtva várják a választ.
-Végül is, ha nem hús mellé lesz, akkor igen. Ettem én már isteni kalácspudingot somlekvárral amit Vadászné készített. Meg kecskesajttal is finom volt, azt a Vadász “főzte”. 😀
-Na látja! Amit én készítek az is ízleni fog.
-Miért, mi készül?
-Lapátos.
Gondoltam bármi legyen is az, nem hangzik rosszul, mert tuti valami kemencében sült, lapáton tálalt, lepényszerű dolog lehet. Akkor pedig nincs sok vesztenivalóm, megkóstolom.
Miután ezt megbeszéltük a Nagymesterrel, elvitték a készletemet. Utólag persze tudom, hogy már itt gyanús kellett volna, hogy legyen az a kaján mosoly ami kiült a Vadász arcára.
Szépen gyülekeztek a vásárlátogatók, a sátrakban különféle bemutatók és rendezvények zajlottak, fogytak a kézműves termékek, amikor egyszer a hangosbemondóból szörnyű hírt hallottam.
A Vadászok sátrában ingyenes ételkóstolás lesz. Ők, a vadhús fogyasztását szeretnék ma népszerűsíteni.
Hogy mit? Egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereimben. Otthagytam a standot, és beviharzottam a Vadászok sátrába. Épp időben, mert a Nagymester egy hatalmas üstben kevergetett valamit, és mikor odaértem, azt láttam, hogy beleönti a somlekváromat.
-Pont jókor jött kedvesem. Látja nem vadhús MELLÉ adom a lekvárt, hanem beleteszem.
-Látom. De mi a fene az a lapátos, és nekem az hol készül?
-Pont itt! A lapátos a gímszarvas, ez pedig a gímszarvaspörkölt, a maga isteni lekvárjával megbolondítva.
-Jaj ne! Én nem eszem húst, és biztosan meg fog ártani ez a fűszeres, zsíros étel. Ráadásul a rénszarvas a kedvenc állatkám, tele vagyunk plüssökkel, Spyke-nak is van több, szóval szarvast azt biztosan nem kérek.
-A gímszarvas húsa sovány, és száraz. Az elkészítéstől, és a somlekvártól lesz finom. Kóstolja csak meg bátran. A fiúk már várták, hiszen fogadtak is rá.
Ránéztem a Vadászra, és próbáltam húzni az időt.
-Nem akarsz bemutatni a többieknek? Nem ismerek mindenkit.
-Dehogynem! Ez a városi hisztérika, annak a Spyke-nak a gazdája, akinek az apja az én Whiskey kutyám volt. 😀
-Á igen! Whisky! Rá mindannyian emlékszünk, a legjobb hajtó volt, csak túlságosan vakmerő.- bólogattak a többiek.
Láttam, hogy talán húzhatom egy kicsit az időt, így végigmutogattam mindenkinek a telefonomban lévő Spyke képeket.
A Vadász kutyája, és Spy…
Spyke és egy profi…
Miután megcsodálták, a Nagymester jelezte, hogy már el is készült az ebéd.
-Jól van kedveském. Kóstolja csak meg bátran, mi készült ma nálunk.
Ránéztem a Vadászra, és már csak egy kérdésem maradt.
-Te mire fogadtál?
-Nagyjából arra, ami eddig történt. Arra, hogy rá sem nézel az ebédre, húzod az időt, hisztizel egy sort, és végül nem eszel belőle.
-Én tudom, hogy meg fogja kóstolni. – mondta a Nagymester. Megígérte, és látom ám rajta, hogy ő mindig be is tartja a szavát.
Iszonyúan dühös voltam. Nem elég, hogy csúnyán rászedtek, de még fogadtak is rám.
-Akkor mégis kérek egy tányérral. Csak kevés hússal. – replikáztam.
A Vadászék, pedig elhűlve nézték ahogy kanalaztam. Finom volt. Mi több, a legfinomabb hús amit valaha ettem. Nem tudom, talán a somlekvár tette, talán csak az az évtizedes alázat, és tapasztalat, ahogy a vadászok bánnak a vaddal, de az biztos, hogy elképesztően jó volt.
-11 évente megismételhetjük. – mondtam, de addig is, kérek szépen még egy kicsit, hús nélkül, csak a lekváros részből. 😀
A Vadász nem hitt a szemének. Ő elvesztett egy fogadást, én pedig új élményekkel gazdagodtam, és további két napig tartott a vásár. Még jó, hogy a többi napon görögdinnye kóstoló volt. 😀
Spyke-nak, a három nap zárásaként, vittem haza némi vásárfiát. Mindent lekvárért kaptam. Kecskeszőrt a házába, télre, kézzel gyúrt parenyicát, csak úgy uzsonnára. De cseréltem még kecskesajtot, tökmagolajat, dióolajat, fürjtojásból készült tésztákat, és néhány kürtöskalácsot, meg pár dinnyét is.
Jó kis vásár volt. Talán máskor is elmegyek. Büszke voltam magamra, mert kibírtam a hőséget, – augusztus elején jártunk, és volt vagy 40 fok- a tömeget, – így utólag elmodhatom, hogy a gazdák és a vadászok is nagyon jó emberek- , és ettem egy kis húst is. 🙂 Összességében, tényleg jól szórakoztam.
Azóta pedig elkészültem már az idei somlekvárral, és kaptam egy gyorstalpalót a Vadásztól, – aki egyébként mindennek az oka, mert hiányos volt az addigi képzésem 😀 -hogy mi- mit jelent vadászul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: