” It’s so easy…”

Sosem felejtem el, – nyilván azért sem, mert a Vadász előszeretettel emlékeztet rá mind a mai napig- hogy milyen, szerinte ostoba, női kérdések foglalkoztattak mikor Spyke hozzánk került. Ott álltam, szemtől szemben a nagy Vadásszal, akiről mindössze annyit tudtam, amit Gazditól hallottam, pár nappal korábban. Úgy mint: ” jó ember, hatalmas kutyás tapasztalata van, nyilván óriási szaktekintély terrier témában, nagyon segítőkész,  vicces, biztosan jól kijössz majd vele… “.  Akkor még eszembe sem jutott, hogy ezt osszam el ezerrel, mert hát mit is mondhatna egyik pasi a másokról. 😀 Hogy rólam mit mondott Gazdi, el sem tudom képzelni. Vagyis, de!

Aki ismer, tudja, hogy a nyílt és egyenes kommunikáció híve vagyok. Keményen kérdezek, és őszinte választ várok, amin nem sértődöm meg. Gyűlölöm a képmutatást, bájolgást, felesleges ismételgetéseket, de legfőképpen azt, amikor valaki kinyilatkoztatja a nyilvánvalót. Na azzal, tényleg őrületbe lehet kergetni. 🙂

A Vadász, elvileg még nem ismert, – mondom, nem tudom felkészítette-e Gazdi-  de látszott rajta, hogy a háta közepére sem kíván minket, és, hogy inkább nem is adja el, vagyis vissza a kutyát nekünk, mert ilyen őrült nőnél csak baja eshet a kis PRT-nek.

Akik ismerik a történetünket tudják, hogy Gazdi váratlanul hozta haza Spy-t, akit pontosan egy nap elteltével visszapateroltam a Vadásznak, a teljes kelengyéjével együtt. Mivel igazán gonosznak, és kegyetlennek éreztem magam, – amiben Gazdi lelkesen,  percenként megerősített- másnap újra elmentünk érte, de gondoltam mielőtt ismét hazamegyünk, kicsit elbeszélgetek a Vadásszal.

Eközben, Spyke önfeledten rángatott egy cirokseprűt, melynek másik végén a két lánytesója csimpaszkodott, Gazdi pedig mosolyogva nézte őket, hogy mennyire jó kutyák, és igyekezett mindent bezsuppolni a kocsiba, mielőtt újra meggondolom magam. Egy pillanatra elhomályosult a tekintetem, és láttam lelki szemeimmel, amint ez a cuki kiskutya, ugyanezzel ezzel a vehemenciával szedi  miszlikbe a lakást. Gondoltam, beszélgetésindítónak, kezdjünk könnyedebb témákkal. 😀

– Észrevettem, hogy mindent megjelölt a kutya. A lakásban is jelölgetni fog?

– Fogalmam sincs. Nem tartottam még egy terriert sem lakásban.

– Megrágja a bútorokat? Szétszedi a lakást?

– Mondom hölgyem, hogy nem tudom! Gondolom nevelés kérdése a dolog, de ha lefoglalja, szerintem nem rombol.

– Mivel foglaljam le?

– Ha lehet ne sminkelni tanítsa!

Itt megfagyott a vér az ereimben. Ezzel vajon mire céloz? Nem tudok sminkelni? Vagy elkenődött a szájfényem? Ha lett volna elég lélekjelenlétem, biztosan kitopogok a kocsihoz, felpattintok egy kompaktpúdert, és gyorsan megnézem magam a tükörben. De csak álltam ott és valami frappáns válaszon gondolkoztam.

– Mégis mit csináljak vele, amíg nem vihetem kutyák közé?- tereltem vissza ismét, a szerintem helyes irányba a beszélgetést.

– Vadászkutya. Vigye ki a rétre, vagy az erdőbe. Vagy tudja mit! Jöjjön velünk, és igazi vadászt faragunk belőle.

– Nem hiszem, hogy bírnám. Vegetáriánus vagyok. 

A Vadász szeme enyhén tikkelt, – ekkor, már biztosan sejtette, hogy mi ketten,  mennyire remekül ki fogunk jönni egymással – de nyelt egy nagyot, és nyíltan rákérdezett.

– Minek magának egy PRT?

– Hát, most mesélhetnék hosszasan arról, hogy nekem konkrétan a hátam közepére sem kell, de a férjem kutyát szeretett volna, és megegyeztünk, hogy persze, legyen egy kutyánk, de én is szeretnék beleszólni a választásba. Ritka fajtát kerestem, és  a PRT pont megfelelőnek tűnt. Gondoltam azt nehezen talál majd. De megoldotta. Lehet, hogy lundehundot kellett volna kérnem? Na mindegy is.  Nézze, hogy odavan érte. Egyébként pedig sejtem, hogy az összes gond rám marad majd, szóval csak képbe szeretnék kerülni, hogy mégis mire is számítsak, hogyan készítsem fel magam és a lakást.

– Ebben nem tudok segíteni, de ha tanács kell a terrierekkel kapcsolatban, azért csak hívjon.

– Mekkorára fog nőni?

– Nem lesz nagy. Jöjjön megmutatom! – és elkalauzolt a hátsó kertbe, ahol Whiskey, Spy apja, és Forest, a másik kutyája pihengettek a vén diófa alatt. Amint megláttam Whiskey-t sokkot kaptam. 

– Ez a kutya hatalmas! – konstatáltam, mivel tényleg sokszorosa volt a kis gombócnyi Spy-nak. És mennyi szőre van! És milyen koszos! Hullik nagyon?

– Nem igazán. De váltja a szőrét, évente minimum kétszer. De nem gond, mert kint van. Egyébként pedig remekül tisztul a szőrük. Mire hazaérnek, a sár nagy része lepereg.

Sárosan…

– Nekem gond? Kell egy ipari porszívó! Fehér szőnyegeim vannak, amire ne  szeretném ha bármi is leperegne. – úgy mint akkor és ott, előttem, az addigi életem. 😀  Na mindegy, én most előre megyek, és kutyabiztossá teszem a lakást. Addig fürdesse meg a kutyát, hogy ne legyen minden koszos és bolhás otthon, legalább egy napig!

A predátor megérkezett…

– Nem kell elvinniük! Maradhat itt is. Inkább visszaadom az árát, különben is vár más is PRT kanra!

– Nem! Megbeszéltük a férjemmel, hogy hazavisszük. Most már örökre. Tényleg, az meddig is tart?

– 15-17-20 év? Ki tudja!

Szóval ilyen volt az első találkozásunk, és láss csodát, a Vadász életében egyszer, akkor nyáron megfürdette Spy-t, mielőtt újra kiadta volna a kelengyéjével együtt Gazdinak. 😀

Azóta, mi fürdetjük. Vagy Éva! 😀

Amire azonban minden kutyás maga jön rá, hogy akárhány könyvet olvashat, akárhány tréningre járhat, hogy bizony vannak olyan dolgok, szokások amiket csakis ő maga tud kialakítani. Ha elszúrja, akkor nagyon  nehéz, mondhatni szinte lehetetlen lesz korrigálni. Márpedig én megfogadtam, hogy jól fogom csinálni. Maximalista vagyok. 

A legnagyobb változások a napirendünkben következtek be. Vége volt a reggeli lustálkodásnak. Egy terrier állandóan éber, állandóan pörög, és folyton fontoskodik. Hajnalban keltem. Minden nap. Még Gazdi édesen aludt, füldugóval a fülében, én minden neszre és nyüszítésre fent voltam. Elkezdődött a kiképzésem. Még Spy-t szobatisztaságra tanítottam, én magam alvásmegvonásban szenvedtem. Rögtön el is felejthettem a kompakt púdert, hiszen azokat a Marianna-árok szerű képződményeket amik a szemem alatt keletkeztek, még egy ipari simítóvakolat sem fedte volna el. Egy rétegben biztosan nem. A teljes sminkcuccom az enyészeté lett. Szó szerint. Előbb csak a táskám mélyére süllyedt, hogy majd ha lesz időm, munkába menet a kocsiban megcsinálom alapon, -persze ez mindig elmaradt- majd később, mikor egy kutyasétáltatáskor feltörték a kocsit, és ellopták a táskám, el is tűnt minden, örökre. Vígan élek nélküle. Azóta sem pótoltam. 😀 A magassarkút laposra cseréltem, mert így azonnal rohanhatunk, közvetlenül munka után az erdőbe. 🙂

Rájöttem, hogy a rejtőszín mit is jelent valójában, és mennyire praktikus a mindennapokban. Egy trikolór kutya esetében három színű, de mindenképpen szürke vagy barna szőnyeget, és fapadlót, meg követ. Így nem kapok agyvérzést minden szőrszál láttán, hiszen nem is látom. 😀

Ó! Az a remek padlószín!

Megtanultam rohamtempóban vásárolni, ha a kocsiban várt Spy. Alapvetően, mindent nagyon gyorsan és hatékonyan tudok megoldani, mióta kutyám van. Nincs idő nézelődése – áldom érte a webshopokat, ahonnan mindent megrendelhetek- célirányosan, listával, futva megy a vásárlás, mert az idő nagy kincs. A közösen eltöltött idő, különösen!

Együtt…

Nem utazunk sehová repülővel, nem megyünk este moziba – csak a délelőtt 11 órás vetítésre, mert akkor sétára simán otthon leszünk – nem megyünk a belvárosba, tömegbe – mondjuk ezt a kutya nélkül is utáltam mindig, így legalább van kifogásom miért nem korzózom céltalanul- és valaki mindig Spy-al van. Maximum a délelőttöket tölti egyedül. Itt néha becsúsznak váratlan helyzetek, de akkor irány Anyukám, mert nem adom be, le sehová. Sem panzióba, sem ismerősökhöz. Ha Anyukámnál van, akkor is ezerszer telefonálok naponta.  Amikor beviszem Spy-t,  és kifordulok az utcából, már akkor annyira hiányzik, hogy legszívesebben rohannék vissza hozzá.

Nem nyaralunk tengerparton, mert a só irritálja a bőrét és utálja a tömeget. Hogy mi mennyire hasonlítunk!  😀 Helyette, jöhetnek az erdők, és minden mennyiségben az édesvizű tavak, patakok.

Nyaraláskor…

Elmentem úszni….

Ha valahová nem vihetjük magunkkal Spy-t, akkor oda mi sem megyünk. Miért is tennénk? 

Mióta kutyám van, osztoznunk mindenen. Főleg a kedvenc sajtomon. Egy környékbeli gazdaságból hozom, és kézzel gyúrt parenyica. A szélét lerághatom, de a legnagyobb rész a kutyáé. Kivéve, ha olyan falánk vagyok, hogy belopózom a fürdőszobába és zugevő módjára, a kád peremén ülve, hatalmas bűntudattal, egyedül falom be. Talán egyszer volt ilyen. 😀

Amit úgymond veszítettem, mind lényegtelen. Pár szőnyeg, néhány sminkcucc, stb. Visszatekintve nem is értem miért volt valaha is jelentősége. Sőt! A koránkelés kimondottan része az életemnek. Kevesen tudják, de minden hétfőn hajnali négykor kelek. Nyolcra Bp.-en vagyok. Délután négykor hazaindulok, és este 7-8-ra itthon vagyok. Mire sokan kinyögik, hogy de utálják a hétfőt, én már vidáman ledolgoztam kb. 16 órát, vagyis két napot. 🙂 Hogy mindez rossz-e? Dehogy! Nagyon szeretem. A terrierterápia -e tekintetben is felbecsülhetetlen volt. 😀

Amit kaptam, azt nehéz szavakba foglalni.  A világ legjobb, legszebb, legokosabb kutyája a miénk. / Persze itt mindenki helyettesítse be a sajátjával./ Spyke, aki véd, őriz, szeret, megnevettet, aggódásra kényszerít, és naponta tanít valami újat. Megtanultam látni, érezni, elfogadni, nemet mondani, önzetlennek lenni, és kutyásként létezni.

Mi…

Visszagondolva, olyan könnyű volt minden! Nem is értem miért görcsöltem rajta annyit az elején. Most már, bármi lepereghet a szőnyegre, nem zavar. Csak peregjen! Még nagyon sokáig!