“Live and let die”…

A legutóbbi írásomban csak a saját példámat meséltem el.  Most, azonban jöjjön egy másik történet, ugyanabból a városból, egy teljesen más végkifejlettel. 

A történet itt is azzal kezdődik, hogy a 77 éves barátnőm és kutyusa békésen sétálgatnak, és a reggeli körükre igyekeznek az erdőbe. Az útjuk egy csendes kis utcában, lakóházak mellett halad el. A néni kutyája pórázon battyog, és már közelednek a tornapályához, mikor egy házból, a kerítés mögül kiugrik két nagytestű kutya és a nénire meg a kutyájára támadnak. Főleg a kutyára. A picike kutyust borzalmasan megtépik a támadók, segítség nem érkezik, sem a házból, sem a szomszédoktól. Pedig a visítást, kiáltozást lehetett hallani, de egyszerűbb elfordulni, és a függöny mögül leskelődni. Mindketten sokkos állapotba kerültek. 

A néni, a teljesen feltépett hátú, szétmarcangolt kutyával, gyalog eljut az orvosig. Történetesen Kezelőhöz járnak. 🙂 A jó doktor mindent megtesz, és egy hosszadalmas műtéttel, szó szerint összeférceli a kutyát. Mindez sok pénzbe kerül,  és sajnos nincsen biztosításuk, de talán még ennél is rosszabb, hogy megrendült a biztonságérzetük, egy alapvetően biztonságos környéken. 

Mivel nem kérdés, hogy tudja hol laknak a kutyák, úgy dönt feljelenti a gazdát, hátha sikerül elérni, hogy erősítse meg a kerítést, és fizesse ki az orvosi számlát.

Kivonulnak a Hatóságok. A szomszédok szerint, a kutyák már többször kiszöktek. Most bezzeg, lelkesen beszélnek. Elvégre fontos a véleményük. A Hatóság kérdezi őket. A tényeket rögzítik, majd elindul a hivatali procedúra és a kártalanítási folyamat. 

Ezalatt, a nénit – aki nem autóval jár-  számtalanszor becitálták, ezerszer elismételtették vele, hogy mi történt, végül megítélték az orvosi költségeket neki.

Egy tehetős, étteremtulajdonos kutyáiról van szó. A kért összeget kb. fél órányi ebédeltetésből simán összehozná, ám kiderül, hogy mégsem tud fizetni.  Sem a néninek, sem a Hatóságnak a büntetésre. 😀 Részletfizetést kér, és egy év alatt óhajt teljesíteni. A néni, mivel nincs választása belemegy. Telik, múlik az idő, és csak nem érkezik meg az első részlet. 

Újabb kör a Hatóságok felé, és végül kiadják végrehajtásra az ítéletet. A Végrehajtó teszi is a dolgát, majd értesíti a nénit, hogy az étteremtulajdonos nevén már csak egy kopott kisszék van, szóval nincs mit behajtani. Sakk-matt.

A nénit borzasztóan felzaklatta az egész procedúra, és már bánja, hogy belekezdett. Ismeri a történetemet, és Ő képes volt beismerni azt, hogy tévedett. Bánja már az egészet, szerinte is kár volt belekezdenie. Hiszen csak azt érte el, hogy állig felfegyverkezve – gázspray, sétabot- és az utcájukat nagy ívben elkerülve mer sétálni menni. Ráadásul, ahelyett, hogy továbbléphetett volna, számtalanszor át kellett élnie a támadást, amikor felidézte a történteket, kb. 10-20 alkalommal. A kutyája mindennél fontosabb neki / is!/. Örül, hogy él! Valahol itt a lényeg. 

Igen. Ez történik akkor ha olyan embert jelentünk fel, aki alapvetően képtelen különbséget tenni jó és rossz között. Aki számára a pénz és a jog egy kitűnő páncél, amin nincs az a kisember, Hatóság, bárki aki átjuthat. Ő maga fogja eldönteni, hogy kinek és mikor fizet. Kötelezheti erre bárki, úgysem fogja megtenni. Mert így működik, így szocializálódott, ilyen az értékrendje. A mai napig olyan a kerítésük, hogy éppen csak egy elefánt nem fér ki a rajta. 🙁

Aztán, pár év múlva újra jelentkezett a végrehajtó. Az étteremtulajdonos valamilyen ingatlan vásárláskor nem volt elég figyelmes, és a maga nevére íratta a szerzeményét. Rögtön megterhelték, és láss csodát, egyszer csak megérkezett a kártérítés. A nénit mindez nem tette boldoggá. Továbbra is úgy érzi, nincs biztonságban, és az egész procedúra nem ért ennyit. Persze azóta Ő is kötött biztosítást a kutyára.

Mindkét történet, az enyém, és a nénié is valós. Sajnos. Szóval, nem azon moralizálgatok, hogy mi lenne ha, és gyártok le kitalált forgatókönyveket, arról, hogy a feljelentés után majd mennyire magukba szállnak a támadó kutya gazdái.  Egyszerűen csak megírom, hogy is történtek a dolgok. 

Abban mindkét sértett fél, a néni és én is egyetértettünk, hogy bármit tettek is a kutyák, nekik nem szeretnénk ártani. Engem legfőképpen az ijesztett meg, hogy mi történne a támadó kutyával, ha kiderülne, hogy a verekedés közben engem is megharapott. Ezért úgy döntöttem ellátom a sebeim, és továbblépek. Nem vertem az ajtót veszettség elleni oltás igazolásért, és nem kértem tetanuszt sem. 🙂 Igaz, a történtek nem múltak el nyomtalanul. A mai napig nem megyek arra körre az erdőben. De ennyi az összes “veszteségem”. Máig itt élünk egymás közelében, és egy kicsit sem bántam meg, hogy nem kezdtem bele egy hosszadalmas és kétes kimenetelű eljárásba. 

Mindez természetesen nem a követendő eljárást jelenti. Döntse el mindenki maga, hogyan szeretne cselekedni hasonló esetben. Nem kérdőjelezem meg, hogy bárkinek joga van-e feljelentgetni a másikat. Természetesen van. 

Az én konklúzióm mégis csak az, hogy kevesebb önérvényesítéssel, önzéssel és mellveregetéssel, vagy egymás hergelésével sokkal élhetőbb lenne ez a világ. Ha valóban és őszintén fontos a kutyánk, és az ő érdekeit nézzük, jobb a békesség. Ki kell ábrándítsak mindenkit, hogy a kutyákat kicsit sem érdekli, hogy kapunk-e kártérítést, netán példásan megbüntetnek-e mást. Őket csak az érdekli, hogy álljon helyre a béke, és ne legyen idegroncs a Gazdi. Jó lenne tanulni tőlük. Újra és újra.