Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e egyáltalán ezt a bejegyzést. Aztán arra jutottam, hogy mivel ez az én blogom, az én gondolataimmal, az én értékrendem szerint, mégis csak megírom.
Talán még emlékeztek arra a néhány évvel ezelőtti, Szilveszter délelőttre, mikor Spy-ra rátámadt egy gazdás kutya. A történetet nem mesélem el újra, inkább elmondom azt, ami utána következett. Miután feltettem egy egyszerű kérdést a közösségi oldalon, történetesen azt, hogy kutyanév alapján létezik-e nyilvántartás valahol, rettenetes mennyiségű jótanács érkezett.
A többség segíteni próbált, – nekik akkor is hálás voltam, és most is az vagyok- de voltak, akik csak a vérszagra gyűltek, na meg észt osztani. Érdekes megfigyelni, hogy a rettenetes képek, hírek, micsoda lázba hoznak egyes embereket. Ma már tudom, hogy ez a közeg a kedvenc tartózkodási helye azoknak a papucsállatka szerű lényeknek, akik kérés nélkül mindenkiről és mindenről véleményt alkotnak, és persze értenek is mindenhez. Őket nem lehet zavarba hozni. Szaktekintélyek a húrelméletben éppúgy, mint az állatvédelemben, vagy a vadászatban. Bárkiről bármit kinyilatkoztatnak, és remekül hergelik a megtámadott kutya gazdiját. Már azt, aki hagyja. Általában követnek egy oldalt, aztán elárasztják a sötét, sekélyes és szennyes gondolataikkal, amit valahogy kicsiholnak magukból az ötezer szavas szókincsük segítségével. Vitatkozni velük értelmetlen. Félelmetes, hogy mi megy a közösségi oldalon, néha zárt ajtók mögött is, zárt közösségekben. Pl. kirekesztés ha nem állsz be a sorba, ha nem bégetsz elég hangosan, kórusban a rangidős matrónákkal. Ezek után, talán nem meglepő, hogy a kedvenc tanácsom az volt, hogy mindenképpen jelentsem fel a gazdát. Itt aztán sorakoztak az érvek, hogy mi van ha legközelebb mást támad meg a kutyája, netán gyereket stb, és én ezt megakadályozhatom most egy feljelentéssel. Na ez aztán az idiotizmus, naivizmus non plus ultrája. Egy feljelentéstől, és némi pénzbüntetéstől egy gazda vagy kutya sem változik meg. Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, hogy mennyi manipulátor, uszító, véleményvezér, és hülye tanyázik ezeken az oldalakon.
Most, el is érkeztünk oda, amiről igazán írni szeretnék. Arról, hogy mennyire könnyű észt osztani egy fotelból, anélkül, hogy gondolkodnánk, netán pontosan ismernénk a helyzetet. Jelzem, hogy minden apró momentumot leírtam akkor, tehát ha valaki vette a fáradságot és végigolvasta, érzékelhette volna, hogy nem a bosszú vezérelt. Bár valóban, első pillanatban amikor tehetetlenül álltam és vártam a műtő előtt, csupa sötét gondolat futott át az agyamon, de amint a kezembe kaptam újra a még kicsit kómás, elesett Spy-t, ez azonmód elillant. Onnantól kezdve csakis a gyógyulás számított. A mondás, hogy örülök, hogy él, valódi értelmet nyert. Minden fájdalom, düh, harag elillant, hiszen az én kis PRT-m már újra velünk volt. Boldog voltam, és nem vérszomjas.
Később pedig döbbent, hiszen hol én voltam a sz@r gazdi, akinek a kutyájával ezt meg lehet csinálni, mert bezzeg az ő kutyáját csak a testén keresztül támadhatja meg más kutya, – neki szívesen összehoztam volna egy spontán találkozót a támadónkkal :-D, had bizonyítson élőben is- vagy minimum a hülye, akivel mindent meg lehet csinálni.
Nos igen. Egy véletlen folytán, később, valóban megtudtam hol lakik a kutya. Ezek után végigfuttattam magamban a lehetőségeket.
1. Becsöngetek és számon kérem a gazdát. Aki vagy kellően értelmes, és akkor magától is érzékelte, hogy ami ott és akkor történt velünk, az valóban problémás, és ugye ez esetben magától is tenni fog valamit, – kutyaiskola, szakember stb.- ehhez pedig nem kellek én.
2. Becsöngetek és a gazdi nem elég értelmes, akkor pedig semmi sem fog változni. Ehhez sem kellek én. Mi több más sem fog eredményt elérni, mert ha a primitív embereket ilyen könnyen lehetne nevelni, akkor nem volna állatkínzás, bántalmazás stb.
3. Feljelentem, és a fenti két esettel szembesül a hatóság is. Amivel pedig ismét nem érek el semmit. Hacsak nem a pénzre utazom.
És el is értünk a kedvenc részemhez, a keressem meg és fizettessem ki vele a műtétet, tézishez. Itt, azért tennék pár megjegyzést ismét. Gyomorforgatóan álszentnek tartom, mikor beperelnek mondjuk egy orvost, kórházat műhiba miatt. Hibázott. Értem. Csendben jegyzem meg. Ki nem? De rendben, ne dolgozzon tovább. / Szerintem ezzel is elég példás büntetést kapott./ Azonban könyörgöm, a pénzzel visszafordíthatóvá válik a folyamat? Kivonul egy tévéstáb, és a hozzátartozó elmorzsol egy könnycseppet, majd kijelenti, hogy ezt azért teszi, hogy mással ne történhessen meg. Itt ki kell ábrándítanom mindenkit. Nem csak ezért teszi. Ez csak a csomagolás. Ráadásul, ki garantálja, hogy mással nem történik később orvosi műhiba, még ha be is perelték XY doktort. Gondolkodjunk már! A pénzért teszik. Mintha egy élet, vagy egy sérülés átváltható volna forintokra. Valóban boldogok miután bezsebelték a pénzt? Helyre állt a rend? Minden olyan mint előtte? Hosszú évek óta dolgozom orvosokkal. Szó szerint dirigálnak nekik a betegek. Mert, ha nem írja fel XY szert, nem kezeli a beteget, a net, vagy a szomszédasszony tanácsai szerint, akkor feljelentik. A legtöbb orvos inkább felír. Már leülni sem lehet egy vizsgálóasztalra, mert azt beborítják a kinyomtatott vények. Aztán, ha teszem azt, mégis meghal a beteg, – pl. nem megfelelő gyógyszerelés miatt- legalább nem támadhatják azzal, az orvost , hogy nem kezelte. Az ilyenek miatt kell három oldalas nyilatkozatot tennem, ha fogorvosnál vagyok. Egyszerűen agyrém!
De vissza a kutyához, és a baleset utáni feljelentgetéshez, és a sérülés forintosításához. Erre, az én érveim a következők.
1. Felelős gazdiként, van biztosításunk, tehát Spyke műtétjét később megtérítette a biztosító, így nem volt szükségem arra, hogy becsengessek hozzájuk, és követelőzzem, vagyis hasznot húzzak ebből az esetből. Egy biztosítás bárki számára elérhető, szóval azért ez, nem egy megvalósíthatatlan álom csupán. Mindig meglep, amikor a véleményvezér gazdák, nagy hangon ordítanak tele oldalakat az ivartalanítás fontosságáról, de egy árva szót sem ejtenek arról, hogy egy biztosítás mennyire jól jöhet, ha baj történik. Vajon csak azért, mert erre nekik kéne fizetniük, ez nekik kerülne pénzbe? Ha baj van, inkább gyűjtést indítanak, és a sötéten örvénylő, befolyásolható tömeg úgyis boldogan perkál? Biztosan lehet így is. 🙁
2. Nem én vagyok az, aki a kutyájából él. El nem tudom elképzelni, hogy bármilyen módon nyerészkedjek rajta. Ez minden formában végtelenül gusztustalan számomra. Nem arról beszélek, ha egy menhely egy kutyával gyűjt, vagy kér segítséget. Különbséget kell tenni valódi állatszerető és állatvédő, és a haszonlesők között. Azokról a magánemberekről beszélek, akik minden lehetséges módon pénzt csiholnak ki a kutyájukból, macskájukból, gőtéjükből. Számos példát hozhatnék. Sokan ismerünk ilyen gyomorforgató, nyilvános senkiket, akik a bögrétől a naptárig, a könyvtől a pólóig minden elképzelhető módon és szinten áruba bocsátják a kutyájukat, naponta.
3. Amint már írtam, egy sérülés nem váltható készpénzre. A gyógyulás folyamata alatt végig, csak azt éreztem, hogy mennyire jó, hogy mindössze egy műtéttel megúszta Spyke. Mennyire jó, hogy velünk van, és gyógyul. Egyszer sem jutott eszembe, hogy ezt valami fura matematikai módszerrel készpénzre váltsam.
A lényeg, hogy miután végigzongoráztam minden lehetőséget, a legjobbnak azt éreztem, ha folytatjuk az életünket, és továbblépünk. Emberként, aki nem adta el sem a lelkét, sem a kutyáját, és nagyvonalúan. Nem hagyva, hogy a fájdalom gúzsba kössön, és valami kicsinyes bosszú vezéreljen. Nem hagyva, hogy mások manipuláljanak, netán befolyásoljanak.
Öntörvényű vagyok. Tudom. Gyűlölöm, ha megmondják hogyan kellene élnem, viselkednem, gondolkoznom, mit szabad írnom, tennem. Mindezzel együtt, végtelenül empatikus vagyok, és védelmembe veszek mindenkit akit felesleges támadás ér, akár egy csoporton belül, vagy bárhol máshol. Képes vagyok lezárni dolgokat. Továbblépni.
Jó lenne ha néhányan elgondolkoznának azon, hogyan is lehet könnyebb élni. Feljelentgetve, másokat hergelve és uszítva, vagy elfogadva azt, hogy történnek balesetek, vannak szerencsétlenségek, de emberhez méltó módon túl lehet lépni rajta, anélkül, hogy mérgeznénk magunk körül mindent, ha pedig óriási a fájdalom, segítséget kérve. Nem anyagi, hanem mentális támogatást. Ha kell, szakembertől.
Talán közhely, de mindig van választás. Az én választásom, hogy ember maradok, aki nem adja el a lelkét, nem bocsájtja áruba a kutyáját. Elfogadom ha mások, máshogy gondolják mindezt. Naponta látom, hogyan működnek, és a látottak, olvasottak alapján úgy érzem, nincs is mit megbeszélnem velük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: