Mindig sejtettem, hogy a Vadásszal csak baj van. Ez a gyanúm nemrég újra bebizonyosodott. De ahhoz, hogy megértsük mi vezetett idáig, ugorjunk kicsit vissza az időben.
Az, hogy én nem eszem húst, nem jelenti azt, hogy Gazdi és Spyke fűszálakat rágcsálnak naphosszat. Főzök nekik, mi több Spy-nak külön is. Igyekszem olyan húst beszerezni, ami bizonyítottan tanyasi. Így, a csirkék faluról jönnek, a halat egy barátunk halastavaiból kapjuk, – persze mindent feldolgozva – marhát, disznót pedig nem igen esznek ők sem.
Nemrég, az a kósza ötletem támadt, – amiért egyébként még mindig ostorozom magam, és bizony többet ki nem ejtek ekkora marhaságot a számon- hogy megkérem Gazdit, ha már úgyis találkoznak a Vadásszal kérdezze meg tőle, tud-e küldeni nyúlhúst. Annyit regéltek már arról, hogy a vadon élő állatok húsában biztosan nincs antibiotikum, hogy teljesen természetes környezetben, stresszmentesen élnek, mi több a húsuk is öko, meg bio, hogy arra gondoltam az én két pasimért mindent bevállalok, szóval ha megeszik, egye fene jöjjön egy darabka nyúl. De! Szigorúan csak kis adag. Max. egy kiló.
Gazdi lelkesedése nem ismert határokat. Tudtam, hogy ezúttal nagyon fog örülni a végeredménynek. El is indult a Vadászhoz. Én pedig nekiálltam nyúl recepteket keresgélni a neten. Pár óra múlva, egy általa sikeresnek aposztrofált küldetésből tért haza.
A zsákmány…
Ahogy belépett az ajtón, valami fura fokhagymaszag ütötte meg az orrom. Gazdi közelében, ez a szag határozottan felerősödött.
– Szívem! Te nem érzed ezt a fokhagymaszagot?
– Ja! De igen! Ettem egy kis szarvaskolbászt. Kicsit fokhagymás volt, de amúgy nagyon finom. Azt mondta a Vadász, legközelebb azt is kapunk.
– Ez neki, kicsit fokhagymás? Ha nálunk ilyen erős a szag, akkor egy vámpírkolónia sem megy egy hétig a Vadász házának közelébe, azt garantálom. Egyébként küldött nyulat?
– Nem! De nagyon ki volt akadva, hogy ennyi év után még mindig nem tudod, hogy nekik erdős és nagyvadas területük van. Nincs nyúl arrafelé.
– Mi az, hogy nincs nyúl? Csak ebben a hónapban láttam három nyulat, amiből egyet én, kettőt Spyke kergetett meg. Akkor a Vadász vajon miért nem látta?
– Fogalmam sincs. De nem maradtunk ellátatlanul. Küldött egy kis vaddisznót. Annak van most szezonja.
Kisebb sokkot kaptam, amikor megláttam a szerény csomagot. Egy hatalmas zsák érkezett haza.
A kis adag. Épp csak egy kiló!
– Ez neki kis hús? De én csak egy nyúlnyira gondoltam. Mit csináljak most ezzel? Miért fogadtad el?
– Tudod milyen. Nem lehet vele ellenkezni, egyébként meg örült, hogy adhat.
A legrosszabb rémálmom vette kezdetét. Úgy mint pár éve, mikor szintén egy zsáknyi szarvas landolt a lakásban, mert a Vadászéknál akkor éppen abból volt felesleg. Annak idején mázlim volt, és ki tudtam szervezni a munkát, ami azt jelentette, hogy egy igencsak nagy húsfogyasztó ismerős családhoz szállítottam át a zsákot, akik hatalmas lelkesedéssel álltak neki a feldolgozásnak, elkészítésnek, és több napon át érkezett a különféle szarvasból készült főétel Gazdihoz, és persze külön Spyke-hoz is. 😀 Ideális volt. Ők örültek a húsnak, nekem hozzá sem kellett nyúlni és mégis minden nap más kaja volt az asztalon.
Ezt a kártyát készültem kijátszani újra, de legnagyobb döbbenetemre a család épp nem volt itthon. A pánik egyre fokozódott. Ott álltam egy zsák hús mellett, és vadul telefonáltam. Mint minden gyermek, én is először anyukámat hívtam.
– Szia Anya! A Vadász küldött egy kis vaddisznóhúst. – próbáltam kissé elbagatellizálni a mennyiséget- Kértek belőle?
– Dehogy! Passzold el mindet! – jött a jó tanács, utalva finoman, a pár évvel korábbi sikeres szarvasos sztorimra.
Már csak a barátnőim jöttek szóba. Akik szintén vegetáriánusok, és a mai napig azon röhögnek, hogyan próbáltam végső kétségbeesésemben szebbnél szebb, és kívánatosabb jelzőkkel illetni az árumat. Miután itt is bezárult minden kör, nem maradt más hátra, mint szerezni egy zugot egy hűtőládában, – újabb félórányi telefonálás, mert a vegák mélyhűtőjébe biztosan nem kerülhet – és feldolgozni. Gazdi közben lelkesen tájékoztatott, micsoda értékes dologra tett szert, mert épp most guglizta ki, hogy mennyi a vaddisznóhús kilója. Lassan világossá vált, hogy mi vár rám. A hűtőláda már megvolt, nekem pedig tetszik, nem tetszik, neki kell állnom a hentes munkának.
A kis PRT mindeközben egy lépést nem tágított. Lelkesen segített.
Mutasd Gazdi!
Enyém?
Fincsinek tűnik!
Amíg én nekiláttam az előkészületeknek – értsd, tövig vágtam a körmeim, és könyékig bemosakodtam, elvégre műtétre készültem – a fiúk kinyitották a zsákot.
– Nyugi! Nem vészes. – lelkendezett Gazdi. Szép ez a hús! A Vadászék már előre dolgoztak.
– Remek. -mormogtam.
A nap hátralévő részében egy robot hatékonyságával szeleteltem, apprítottam, de délutánra még mindig csak a zsák felénél jártam. Mivel ekkora zsákot sehol nem tudtunk hűteni, vagy be kellett volna gyorsítanom, és kihagynom a délutáni sétát, vagy ki kellett találni mi legyen a megmaradt fél zsákkal.
Maradék…
Könyékig véresen, inkább a sétára szavaztam.
A legjobb ötleteket pedig mindig a nagy túlélőktől, vagy a természetben élő állatoktól lehet ellesni. Aznap délután, mikor Spyke-val sétáltunk az erdőben, előásta azt a pár nappal korábban fogott egeret, amit szerencsére nem evett meg, és biztonsági tartaléknak elásta a hó alá.
Elássa, kiássa…
Büszkén kocogott a rejtekhelyhez, és hozta nekem a csont keményre fagyott – azokban a napokban éjjelente bizony -15 fok is volt- merev egeret. Akkor és ott megvilágosodtam. A teraszunkon is volt vagy fél méter magas hó. Ha hazaértünk, beássuk a zsákot!
Elismerem, így utólag kicsit fura látvány lehetett, mikor az elhatározást tett követte, és egy fekete kukás zsákban, kivittük a tetemet a teraszra. Gazdi nekiállt mélyíteni egy gödröt, majd gondosan beástuk, és vastagon betakartuk hóval. Mindezt sötétben, csak a kerti világítás mellett. A kis PRT pedig ismét őrségbe helyezkedett, ezúttal a teraszon, és láthatóan feltett szándéka, hogy kint tölti az éjszakát, nehogy valaki elvigye az ő malacát.
Mindegy hány fok van! Kint alszom!
Másnap végeztem a munkával. Már csak egy dolgom volt. Megköszönni a Vadásznak az ajándékot. 😀
Mondanom sem kell, azóta ez a sztori viszi a prímet a vadászok közt. Imádják a vagány városi csajt, aki bár vega, két nap alatt csak megküzdött előbb egy friss, később egy hóba ásott, fagyos vaddisznóval. Már beígérték az újabb adagot. Mert mint tudjuk, szezon van. Azóta nem veszem fel a telefont, és kerülöm a találkozást. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: