A Bűvös Vadász…

Eddigi írásaimban méltatlanul kevés szó esett Vadásznéról. Néhányszor említettem ugyan, de most Ő lesz az egyik főszereplőnk.

Karácsony előtt történt. A nagy sürgés-forgás kellős közepén állítottam be hozzájuk, hogy feltöltsem az éléskamránkat bio élelmiszerekkel. Mint kiderült, két okból is remekül időzítettem, hiszen egyrészt, éppen kisült a kedvenc túrós sütim, aminek ugyan megkaptam már a receptjét, de még sosem sikerült akár csak közelítően hasonlót reprodukálnom, másrészt, a Vadász pont nem volt otthon. 😀

Volt hát időnk beszélgetni, ajándékokon ötletelni, és csomagolni is. Vadászné egy nagyon kedves, csendes, kifinomult teremtés, aki sosem beszél csúnyán, ritkán emeli fel a hangját, és ha kedve, ideje engedi, néha zongorázik. Remek humorával, és pengeéles meglátásaival képes, akár több vadászt is semlegesíteni egyszerre. 😀 

Már vagy fél órája teáztunk, sütiztünk, dögönyöztük Spy-t, amikor eszembe jutott, hogy még meg kellene beszélnem a réthasználatunkat az Ünnepek idejére, mert azt biztosan tudtam, hogy nem fogunk kutyástól otthon üldögélni három napig, és több folyóméternyi bejglit tömni magunkba, Karácsony címszó alatt.

– Tényleg hol a Vadász? Érdemes megvárnom?

– Csak átmentek a lovastanyára, mert segíteni kell valamit. Ennek már jó ideje, szerintem jönnek hamarosan. Várjátok meg!

– Mi ez a többesszám?

– Amint szedelőzködni kezdett Forest-tel, fejvesztve rohant utánuk Nimi is.

– Jaj! Ők ketten, biztosan sokat fognak tudni segíteni. 😀 Mi baj van a lovakkal?

– Nem tudok semmit, de a kedvenceteket pont ma láttam. Szóval nyugi! Pacibarátnak nincs baja. 

Pacibarát és társai…

Spyke fülelni kezdett, és megindult az ajtó felé. Mintegy végszóra, megérkezett a Vadász. Nyílt az ajtó, és Nimi szaladt a kosara felé, rettentő büszkén. Spyke, miután csóvált egy sort a Vadásznak, gyorsan kisurrant, hogy Forest-tel kedvenc sportjukba, egy újabb menet cirokseprű húzogatásba kezdjenek, a baromfik legnagyobb örömére. 😀 Persze furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen fontos elintéznivalójuk volt, így kutyástól, szóval gyorsan rá is kérdeztem.

– Nincs baj a lovakkal, ugye?

– Dehogy! Semmi bajuk. Csak elszaporodtak a rágcsálók, és megkértek, hogy segítsünk kicsit. Szóval vittem Forest-et és Nimródot. Megbolygattam nekik az istállóban lévő dolgokat, és csak úgy futottak, meg  ugráltak elő az egerek a bálák alól. A srácok meg elkapták őket. Vagy 10-15-öt biztosan.- büszkélkedett a Vadász.

Vadászné felsikoltott, a szája elé kapta a kezét, és ránézett az Ő kis kedvencére, és csak annyit mondott.

– Mit csináltál Nimikém? Nem szabad!

Szemmel láthatóan Nimikémet nem hatotta meg a dolog, tovább lapított a kosarában, háttal nekünk. 😀

Azért, hogy örüljön a Vadász, hogy mennyit fejlődtem az elmúlt hetekben, és milyen remekül használom a frissen tanult terminológiát, én is rákontráztam.

– Szép kis teríték lehetett. Remélem, legalább ezek a jó oldalon feküdtek! 😀

A Vadász halántékán kidudorodott egy ér, és láttam, hogy most kapni fogunk. De álltunk elébe. Mi ketten, csajok. 😀 A tiráda, valahogy így kezdődött.

– Ezerszer elmondtam, hogy nem Nimi, Nimike, hanem Nimród. Vadászkutya. Terrier. Úgy mégis, szerintetek mit csinál, ha kijön velünk a rétre? Zongorázik? Hát nem! Képzeljétek! Dolgozik. Mint minden más, normális vadászkutya. Hiába akartok Mami kedvencét nevelni belőle! Nem engedem. Azt már nem. Soha!

– De azt mondtad, az én kutyám. – szontyolodott el Vadászné.

– A tiéd is. De ha igazi szobakutyát akarsz, hozok neked is egy törpe pincher-t. -Utalt finoman a Vadász egy másik vadásztársára, aki vizslával vadászik ugyan, de a feleségének egy pincher-e van. 😀 

Itt kibukott belőlem a nevetés, mert történetesen jól ismerem a furcsa párost. Nemrég együtt sétáltak velünk.  😀

A furcsa pár…

Kőkemény a kicsike…

Kimondottan szemtelen…

Spy rendet tesz..

Nimi, aki eddig a fal felé fordulva pihent a kosarában, rám nézett, hogy mit zajongok. És akkor megláttam! Egy egér volt a szájában. Hazahozta a zsákmány egy részét!

– Hát! Nimi ma biztosan nem zongorázott, bár meghallgattam volna a Bűvös Vadász című operát tőle. – mondtam. Csak szólok, hogy egy egér van a szájában. 😀

Egy pillanatra megállt az idő. A Vadász büszkén nézett Nimire. Aztán üdvözült mosollyal a Vadászné felé fordult. Rögtön látta, hogy bajban vannak. Ő is. Nimike is. 😀 Ezért, hogy mentse a menthetőt, mielőtt Vadászné kinyithatta volna a száját, a Vadász felmordult.

– Nimród! Kifelé!- és gyorsan kinyitotta az ajtót. 

Nimi pedig repülőrajtot vett, és kirohant az egerével, maga mögött hagyva a viharzónát.

– Miért engedted, hogy behozzon ide egy döglött egeret?- kérdezte Vadászné. Direkt csinálod? Nem elég, hogy megölte. Még haza is hozza? Be a házba? Tényleg engem akarsz bosszantani?

– Nem is láttam. Egyébként meg, had hozza. Na jó, ne ide be – egyébként az is a Ti hibátok, hogy benti kutya lett- de mi a baj azzal ha hazahozza. Zsákmányos. Jó kutya! Majd elássa valahol. Mit izgulsz annyit? Nem is tette le sehova.

Csak, hogy megnyugtassam Vadásznét, és érzékeltessem, hogy azért ennél lehet rosszabb is, gondoltam megosztom vele frissen szerzett egeres tapasztalataimat.

Spyke és az egér a fatönkön…

Komolyan mondom, remekül tudok időzíteni. 😀

– Örülj neki, hogy csak hozta. Spyke, amikor megfogta az erdőben az egeret, a szemem láttára meg is ette. Egészben! Úgy, ahogy volt, hatalmas csámcsogás közepette. Esküszöm még vigyorgott is közben. 

– Na még csak az kéne! Meg ne merd tanítani neki! – emelte fel mutatóujját Vadászné, és fordult az Ő hites urához. 😀

Vadász csak hüledezett, és nem értette, hogy neki mégis mi köze lehetne Spyke rémtettéhez. Végül valami olyasmit dörmögött:

– Mégis, hogyan tanítanám meg neki?

– Szerintem is, ez inkább ösztönös. Tuti nem a Vadász tanította. – védtem meg én is a ház urát.

De mikor megláttam Vadászné villanó tekintetét, rögtön felmerült bennem a gyanú, mi van ha Vadászné most csak elszólta magát, és tényleg a Vadász tanította meg, még anno az én Spyke-mnak, hogy ne csak megfogja, hanem meg is egye a zsákmányt? De tényleg, hogyan csinálta? Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, amint a Vadász és Spy a lovastanyán egerésznek közösen, majd a Vadász leül az én kiskutyámmal szemben, szájában egy egérrel, és előbb alaposan megrágja, majd le is nyeli. 

Ez annyira abszurd volt, hogy kénytelen voltam elmesélni nekik. A Vadász rám nézett, és csak ennyit mondott.

– Ebből most már elég!  Tudjátok, a Weber operában, a Bűvös Vadászban is, a hetedik golyó az ördögé! Melyikőtök szeretné?

Tudtam. De nem vártam meg. Sem amíg Vadászné lejátssza a művet, sem amíg a Vadász eljátssza. Őrült egy délután volt. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, és szerepelni este a Kékfényben. Inkább otthagytam a gerlepárt, és Spyke-val, átsétáltunk Pacibarátékhoz. Biztos lehettem abban, hogy tiszta a terep. Nincs mitől tartanom. Ma már senki nem eszik egeret. Sem Spy, sem Nimi, sem a Vadász. 😀

Minden rendben. Egérnek nyoma sincs…

Ebben a történetben azonban van még egy csavar. 🙂 Folyt. köv. hamarosan… 😀