“Friends will be friends”…

Karácsony előtt két nappal, a rétre indultunk. Fontos küldetésem volt, fagyöngyöt szerettem volna szedni.

Fagyöngyöm…

Spyke-nak be is harangoztam a remek hírt, hogy megyünk a rétre, és autóba vágtuk magunkat. Szépen elkerülve a várost, magasan fent, egy erdei úton autóztunk. Spy, a szokott módon radarozott az anyósülésen, mikor meglátta az erdő felé baktató barátját. Azonnal nyugtalan toporgásba, hangos nyafogásba kezdett. Nem volt kérdés, hogy újratervezzük-e a programot, elvégre a legjobb haverjáról volt szó. Megálltunk, gyorsan felszerszámoztam a kis PRT-t,- értsd beöltöztettem narancssárgába, mert a téli erdőben rejtőzködő színű, és ha nem akarja, sosem találom meg, még egy narancssárgán száguldozó, esetleg ásó kutyát, könnyen észreveszek- és rohantunk a “kis” pajtása után.

Na, most majd látlak!

Mikor beértük őket, elkezdődött az örömtánc. Mindkét kutya, fenekét a fák lombkoronája felé tolva, berogyasztott vállból, és csak csóváltak, kergetőztek, rohangáltak körülöttünk. Spy, aki lassan 10 éves lesz, átment kölyökbe, és igazi boldog játékba kezdetek. Soha, senkinek nem tud ennyire örülni. Megbeszéltük, hogy megyünk egy nagy közös erdei kört. Nem bántam meg, mert itt végre Karácsonyi hangulat volt.

A téli erdőben…

Na? Ki ment fel a kilátóba?

Még lent a városban egymás lábát taposták, esetleg a másik veséjét könyökölték le az emberek, mi békésen és főleg nyugodtan sétálgattunk, egy varázslatosan fehér, képeslapba illő erdőben, barátokkal. Spy önfeledten kutatott vadak után,  később pedig ásott. Egy kis segítséggel persze. 😀

Na mi az?

Most nem játszom! Nem érek rá! Ások!

Biztos?

Tuti! Hagyjál ásni!

Na jó! Mit ásol?

De hogyan is lett egy bordeux-i dog, Spy legjobb barátja? Erről szól ez a mese. 

Spyke az első kutyám. Együtt tanultunk meg sok mindent. Arról, hogyan kell közösen sétálnunk, mi az amire feltétlenül hallgatnia kell, és így tovább. Saját bőrünkön- sajnos inkább Spy-én- tapasztaltuk meg, hogy ránk a legnagyobb veszélyt nem a vadak, vagy a kóbor kutyák jelentik, hanem a gazdás kutyák. Tisztában voltam azzal, hogy Spyke nem egy elkerülő típus. Ő beleáll minden szituációba, így nekem kell kétszeresen is ébernek lennem. Néhány csalódással, és pár sérüléssel később, már tudtam, hogy senkinek nem hiszem el többé, hogy barátságos a kutyája.

Reggelente az erdei tornapályán sétálunk. Sokszor láttam, hogy egy hatalmas kutya is arra jár, a Gazdájával. Köszöntünk egymásnak, majd a lehető legnagyobb ívben ki is kerültük őket.  Egy nap azonban nem volt hová mennünk, mert a szűk ösvényen futottunk össze velük, közel a parkolóhoz. Gyorsan pórázra vettem Spy-t, berángattam a fák közé, és szabad elvonulást biztosítottam a nagy kutyának. Neki azonban esze ágában sem volt elmenni. Gyakorlatilag röptette maga után a Gazdáját, és jött felénk. A Gazdi csak azt kiabálta, hogy : ” Nem bánt, nagyon barátságos!” 

Ettől a mondattól, hideg borzongás futott végig a gerincemen, és valami olyasmit makogtam, hogy : “Jó, jó. Mi most sietünk.”, majd a pórázon lévő Spy-al kiszaladtunk az erdőből, le a parkolóhoz. Szégyen vagy sem, de a kocsiig meg sem álltunk. Beültettem Spy-t, éppen indultunk volna, mikor az ösvény végén feltűnt a bordeux-i dog, meg a Gazdája. Rém kínos volt a helyzet, ezért gondoltam letesztelem az óriást, inkább engem egyen meg, ne a kutyám. 

Odajött hozzám, és megszimatolt. Még sosem láttam ekkora állatot korábban. Nagyon békés volt, és nyugodtan szuszogott körülöttem. A Gazdija csak mosolygott és mondogatta:

– Tényleg barátságos. 

– Elhiszem, csak eddig rossz tapasztalataim voltak, főleg a gazdás, barátságos, fiú kutyákkal.

– Áááá! Ő nem bánt senkit. Tényleg jámbor. Csak mindenki megijed tőle mert olyan nagy.

– Hány kilós?

– Legutóbb mikor mértük, 70 kg volt.

– Gyakran járnak erre. Sokszor láttam már a kutyust, csak mindig kikerültük egymást. Feltűnt, hogy kerülik az embereket, ezért is hittem, hogy problémás a kutyája.

– Igen kerüljük őket, mert nem szeretném megijeszteni a futókat. Csak azt sajnálom, hogy senki nem engedi hozzá a kutyáját. Pedig szívesen játszana. Egy hatalmas gyerek még.

– Nem is találkozik más kutyákkal?

– Hát, párral a szomszédból, de a szembe szomszéd spánieljétől például fél. Ha az kint van az utcán, nem jön sétálni. Elhúzni meg nem tudom, ha nem akar moccanni.

– És itt? Reggelente? Annyi kutya van. Senki nem játszik vele?

– Nem. A gazdáik nem engedik, őket hozzá.

Ettől annyira összeszorult a szívem, hogy el sem tudom mondani. Hát jó! Legyen. Gondoltam, tegyünk egy próbát. Ha Spy apja nem félt még egy vadkantól sem, akkor talán mi is megbirkózunk egy bordeux-i-val. 

– Menjünk ki a tisztásra! Pórázon bemutathatjuk egymásnak őket, aztán meglátjuk.

– Komolyan? Tényleg megteszi?

– Persze! Menjenek előre, mindjárt hozom Spy-t. 

Ők besétáltak a tisztásra, én pedig a kocsiban szűkölő Spyke-ra tettem a pórázt, és utánunk mentünk. Rövid szimatolás után, leírhatatlan jelenet bontakozott ki a szemünk előtt.

A Bordeux-i játszani hívta Spyke-t, és nyalogatta a kis PRT pofiját. Tudtam, hogy nem lesz baj. Ha csak el nem tapossa. 😀 Elengedtük a kutyákat, és őrült kergetőzés kezdődött. Spyke, jó “terelő” módjára körbekergette az óriást a tisztáson, majd mikor az kifáradt, és lefeküdt, elkezdte csipkedni a lábát.

Ezt persze nem engedtem Spy-nak, és a terrieres morgolódást sem, mert nem akartam még csak véletlenül sem felingerelni a nagy kutyát. Őt pedig nem is lehetett felingerelni. Boldogan hempergett a hátán, hatalmas mosollyal az arcán. A kis PRT pedig azért, hogy a bordeux-i érezze a törődést, elkezdte a földön fekvő kutya fülét rángatni. A nagy mamlasznak pedig tetszett. Mit tetszett, imádta! Még tovább hempergett, Spy pedig csak húzta és nyúzta. Még sosem volt ekkora zsákmánya. 😀 A fülek után rátért a hátsó lábakra, de mivel még ez sem hozta ki a sodrából újdonsült barátját, gondolta ott helyben ivartalanítja is, fájdalomcsillapítás nélkül. 😀 Ekkor ismét leszedtem róla, a nagy mackó feltápászkodott, és az egész őrület kezdődött elölről. Kergetés, aztán, hogy mielőbb földre vigye, a bordeux-i lapockájára ugrálás, felborulás, fülrágás stb. 

Pár kör után a kúthoz mentünk és  megitattuk a megfáradt kutyáinkat. Spyke, aki remekül tud kútról inni, ezen a tisztáson valamiért mindig a kezemből iszik. Megitattam, majd éppen felálltam volna amikor összeakadt a szemem egy bánatos kutya tekintettel, aki szinte kérdezte, hogy és vele mi lesz, ő hogyan igyon. Hát hogyan? A tenyeremből. 😀 Hihetetlen érzés, amikor egy ekkor busa fejű kutyus gyengéden, szinte óvatosan iszik az ember tenyeréből. Ott, és akkor kötöttünk mi négyen örök barátságot. A rituáléink sosem változnak. A kútnál sorban állás van, és mindenki a tenyeremből iszik.

A kutyáink persze idősödnek, de a játék mindig a régi. Talán csak azzal kiegészítve, hogy mostanában még a bordeux-i mellkasán is ugrál Spyke, annak nagy megelégedésére. Nagy barátok ők. Nekem mindig az orrszarvú és az őt tisztogató pásztorgém jut eszembe, ha látom ezt a párost játszani. 😀 Elmondhatatlanul murisak kívülről. A békés, ám gyáva óriás, és a  mokány kis PRT. Persze, ezek a játékok mindig némi járulékos vesztességgel járnak, úgy mint az én ruházatom, és Spyke teljes kimosdatása a bordeux-i nyálból.  Mondhatom, fura egy ragacsos cucc. 😀

Spy-nak sok kutya barátja van. Sok fiú is. De legjobb, csak egy. Ő!

A legeslegjobb barát!