Babanapló…

Amikor találkozom valakivel, aki nem tudja, hogy van egy kutyás életem is, általában mindig ugyanazt a kérdést teszi fel. Miért írom ezt a blogot? Mi a célom vele?

Persze elmagyarázom, századszor is, türelmesen. De sokszor látom, hogy vagy nem értik, vagy nem hiszik el. Igen, tudom, hogy furcsa, de sem pénzt, sem hírnevet, sem like-okat nem akarok szerezni általa. 

Az én terápiás kutyám!

Akkor kezdjük az elején. 

Nem vagyok egy nagy számmisztikus, szóval biztosan nem tudom napra pontosan megmondani, hogy mikor kezdtem írni. Igen tudom, megnézhetném itt is dátum szerint, de nem érdekes. Ráadásul IT guru sem vagyok. 😀 Talán akkor kezdődött, amikor megunták az ismerőseim, kollégáim, – a barátaim soha!- , hogy állandóan Spyke-ról mesélek. 🙂 Annyi történetünk volt, van és lesz még!  Úgy gondoltam, összegyűjtöm és leírom, hogy ne felejtsem el azokat a közös pillanatokat.

Boldogan…Hm, már aki.

Amolyan, babanapló féleségként funkcionál, csak itt a gyerek, szőrös. A Mamija, azonban simán köröket verne, bármelyik gyesen lévő anyukára, ha a kölökről szóló anekdotázás, mondjuk olimpiai versenyszám lenne. Ha pedig aggódásban kéne indulnom, akár még világbajnok is lehetnék.  Légzésfigyelőnk is éppen csak azért nincs, mert az én vagyok. Engem aztán tuti nem lehet zavarba hozni. Van itthon minden, ami mami körökben divatos. Lapozgatós, régimódi fényképalbum,  tejfog és bajuszgyűjtemény! , és minden kacat amit valaha is hozott nekem a drága gyermek. Így, talán nem túl meglepő, hogy egy agancs is lapul a szekrényben, a milliónyi játék mellett. A teraszon pedig mindig ott van, az aktuális bot kedvenc. Természetesen, dr. Spoock helyett nálunk Cesar Milan és Csányi Vilmos kötetek sorakoznak a polcon. Kiságyak és házak garmadája, és saját törölköző szett- ez bizony jó szolgálatot tett a kilenc év alatt, a mindenbe való fetrengés utáni, locsipocsikor –  fésű, furminátor, hűtő matrac és minden egyéb, valaha is kutyáknak gyártott hasznos és teljesen ostoba, haszontalan cucc megtalálható nálunk. Met nekem bármit el lehet adni, ami kutyás. 😀 A telefonomban kiemelt helyen szerepel Kezelő, a Vadász, Évi a kozmetikus, és mindenki, aki valamilyen módon köthető Spy-hoz. A kutyanevekkel illetett Gazdik, is ott szerepelnek a listában. Hiszen, ahhoz, hogy a Gazdik neve is rögzüljön, kell vagy 10 találkozás, még a kutyákat mindig megjegyzem. Azonnal. Elsőre 😀

Mivel alapvetően rejtőzködő életmódot élek, nem vertem soha nagydobra, hogy írok. Érdekes, hogy akik rátaláltak az oldalra, távolabb élnek tőlünk. A kutyás ismerőseim közül, sokan nem tudnak  a blogról. Ezért vicces, amikor séta közben, éppen belekezdek egy aktuális témába, és erre azt válaszolják, hogy: “Tudom, olvastam. ” Na ezen, a mai napig mindig nagyon meglepődöm. 😀 A rejtőzködő életmódunk miatt is van, hogy soha nem kértem azt, hogy valaki like-olja, vagy ossza meg a bejegyzésem. Szerintem, akinek tetszik, úgyis megteszi, de mint mondtam, nem vagyok számmisztikus, szóval, hogy éppen nő vagy csökken adott évben a kedvelők száma, hát nem igazán hoz lázba. Az én értékrendemet, és a mi közös életünket, ez bizony nem befolyásolja. 🙂 Két lábbal a földön járó, igazi materialista vagyok. Képes vagyok megszámolni a barátaimat, a FB nélkül is. 

Néha, egy-egy új betérő felveti, hogy írjak könyvet. Azt hiszem, a válasz erre is az, hogy nem. Szeretném megtartani magunkat egy kis közösségnek, és nem szeretném elveszíteni a privát szféránkat. Nem szeretném, hogy a kutyám vásári látványossággá silányuljon. Neki nincs más dolga, mint élni a jól megszokott kis kutya életét, felbosszantani engem, meg a Gazdit, majd végül belevigyorogni a képünkbe. Az ő helye, a természetben és a családjában van. Nem a városban, könyvesboltban, haknin – egyébként meglehetősen utálja is, ha valamiért beszorulunk a beton dzsungelbe, akár csak egy órára is – hanem az erdőben és a réten. Ráadásul, boldog- boldogtalan könyvet ír. A nagy kedvenceim nyomába úgysem tudok elérni, középszerű vagy szánalmas dologhoz pedig nem adom a nevem. Legyártottak már épp elég hazai sztárt, és celebet, akik majd firkantanak valami velőset, ha van mondanivalójuk, ha nincs. Mondjuk arról, hogy éppen felszaladt a szem a harisnyájukon. 😀

Elmesélek pár történetet, hogy jobban rávilágítsak arra, hogyan látja a világot egy olyan introvertált ember, mint én.

Nemrég, amikor egy nagyon helyes gazdikereső kiskutya képének a megosztását kértem, számomra teljesen szokatlan módon, felbolydult méhkassá vált az oldalunk, és rengetegen megosztották, vagy csak benéztek. Több tízezren. Én pedig, amellett, hogy teljes szívből szurkoltam a kicsi lánynak, hogy sikerüljön Gazdit találnia, halálra rémültem. Mi lesz most, ha ennyi ember téved be ide? Jaj! Csak azt ne! Maradjunk csak meg annyian, ahányan vagyunk. Olyan valódi kis kutyás közösségnek. 🙂 Eddig, úgy tűnik, sikerült. Fellélegeztem. 🙂

A másik, hasonlóan ijesztő dolog az volt, amikor teleplakátoltuk Spyke képével a várost, és tényleg minden szálat megmozgattunk, hogy előkerüljön. Nos, utána sokan amikor meghallották, hogy Spyke a kutya neve, megállítottak és elmeséltették, hogy látták a plakátot, tudnak a “vérdíjról” és elmeséltették velem a teljes sztorit. Akkor is csak arra vágytam, hogy elüljenek a hullámok, és visszatérhessünk a mi saját, megszokott közegünkbe. Szedjük már be végre a plakátokat. 

Vagy, ott volt az az eset, amikor Petrával és három kutyával kirándultunk éppen, miközben egy forgatócsoport lepte el az erdőt, és készültek egy anyaggal az esti Híradóba, a fantasztikus hír pedig az volt,  hogy bevizsgálta az ÁNTSZ a forrásvizet, és nem ajánlották emberi fogyasztásra. Az operatőr, amikor meglátta a kutyákat, azonnal szereplési lehetőséget kínált. Sokan itt azonnal a sminkkészletért nyúltak volna, de nekünk elég volt csak összenézni, és már vágtuk is rá közösen, hogy: Nem! Sem mi, sem a kutyák! A feladatunk mindössze, az lett volna, hogy a három kutyával besétálunk a képbe. Micsoda lényeglátás! 😀 Szóval, miután nemet mondtunk, gyorsan arrébb lopóztunk. Úgy értem mi, Petrával. A kutyáknak eszük ágában sem volt lopózni. 😀 Este, pedig vihogva hívtuk egymást, hogy lám-lám a nyugdíjas gombaszedőből lett egy másodperces sztár, -aki még nyilatkozott is- helyettünk.

De vissza az eredeti kérdésekhez. 

Az írás számomra egyfajta terápia. Rendszerezem kicsit a gondolataimat, és végigfutok a napomon. Talán nem meglepő, hogy kislányként is naplóíró típus voltam. 🙂 Az írás megnyugtat, kikapcsol. Csak úgy mint a másik nagy szerelmem, a lekvárfőzés. Mindkettőt remekül tudom művelni, mikor kicsit elpilled a család. Van aki íjászkodik, van aki énekel, van aki köt. Én írok. 🙂

Mindenhol írok…

Ha mégis, valami célt kéne megfogalmaznom az írással kapcsolatban, az csak annyi lenne, hogy szeretném megmutatni, így is lehet kutyázni. Talán, aki olvassa a történeteket, kedvet kap egy kicsit több sétához, akár esőben vagy hóban is, és felemeli a fejét a képernyőkről, kimegy, és mondjuk aznap egy  plusz félórát tölt azzal a tüneményes lénnyel, aki egész nap vár rá. A kutyájával.

Hóban…

Esőben…

Talán még azt is észreveszi, hogy az élet, a virtuális téren kívül zajlik. Ott, ahol a kutyáink élnek. 🙂 Kint a levegőn, a vízparton, a természetben. Bárhol, csak nem az okos cuccokban. Ezért sem vagyok nagy like gyűjtögető, hiszen a barátaimat a virtuális tér nélkül is mindig elérem. Bár naponta igyekszem követni az oldalt, simán el tudok tűnni, órákra, napokra, mert nekem nem pityeg a telefonom. Olyankor biztosan kutyázom. Minden más várhat. 🙂

Szerencsére, ismerek olyat, aki a blog miatt változtatott az addigi, szigorú,  merev szabályain. Persze, hogy a Vadász. 😀 Nimit már bejuttattam a nappaliba. Remélem, másokat pedig kijuttatok a természetbe. Ezzel mindenki nyerne. A Gazdik és a kutyák is. 🙂

Ha pedig, valaki az írások miatt válik kutyássá, még jobb! Csak mentsük meg minél több kutyát! Éljen közülük minél több családban. A lényeg, mégiscsak ez lenne. Őszintén mondom, nekünk Gazdáknak is segít! Minden körülmények között, embernek maradni.