Éppen csak kihevertük a Vidámparki rókás, sakálos, gyermeknapi kalandot, mikor másnap, hétfőn reggel úgy döntöttünk Petrával, hogy jár nekünk még egy kis lazítás munka előtt, szóval irány az erdő hajnalban, kutyástól.
Petra kutyusa, és Spy…
Az emberek által sűrűn látogatott, kedvenc reggeli sétahelyünkre igyekeztünk, az erdei tornapályára. Oda, ahol évente egyszer-kétszer látunk őzeket, néha-néha rókát, mivel azonban forgalmas a hely, inkább kerülik a vadak.
Vajon, figyel minket valahonnan?
A két kutya elindult a kavicsos ösvényen, mi pedig hangosan nevetgéltünk, mikor olyasmire lettem figyelmes, amit addig leginkább a réten láttam a kutyáktól. Mindkettőjük orra a földre tapadt, és sebesen porszívóztak, körbe-körbe. Szétnéztem, és emlékszem még mondtam is nekik, hogy milyen vadászok vagytok ti, mikor itt nincs is semmi.
Akkor befékeztek, és egy fűcsomót kezdtek szaglászni. Remek, már a hangyabolyra is rámozdulnak, gondoltam, mert még vakondtúrásnak sem tűnt a dolog.
– Gyertek srácok, menjünk, ne tücsközzünk, bogarazzunk itt, mert még dolgoznunk is kell.
Nem mozdultak. Közelebb mentünk Petrával, megnéztük, de tényleg nem volt ott semmi. A kutyák viszont kitartóan, egymáson áttiporva bökdösték a füvet.
Jómadarak…
És akkor, megmozdult. Egy pici, cuki csíkos vadmalacbébi lapult ott, abban bízva, hogy elmegyünk mellette. Mi el is mentünk volna, de a kutyáink nem.
A vadmalac kicsit megindult, be a sűrűbb részbe, a kutyák utána. Tudtuk, hogy ha a közelben van az anyja, akkor bizony nagy pácban vagyunk. A trió, élén a vadmalaccal, egyre messzebb futott.
Petra szerencsésebb volt, mert az ő kutyája bárminél jobban fél attól, hogy egyedül marad – az erdőben találtuk kiskorában- szóval ő visszajött, és feladta a kergetést. Spyke nem. Neki esze ágában sem volt.
Hiába ordítottam, hívtam, semmi. Tudtam, hogy mindenki testi épsége érdekében, nincs más választásom, utánuk kell mennem, és kihúzni a kutyám onnan, mert magától biztosan ki nem jön. Bevetettem magam az erdőbe. Mivel laza reggeli sétára indultunk, ezúttal térdnadrágban és balerinában hajtottam végre a műveletet. Az összes létező csalán, szúrós bokor, ág, és vessző tépett mindenhol, de én csak rohantam befelé, egyre messzebb az ösvénytől. Végre, egy vízmosás, és egy kidőlt fa, megállította a kicsit. A malacka visított, Spy ugatott, és ugrált körülötte boldogan, néha csipkedte a lábát, én pedig próbáltam megfogni, azonban a ravasz PRT mindig kicselezett. Esze ágában sem volt eljönni onnan, mikor végre talált egy mozgó, röfögő, visító plüsst. Spy inkább úgy tervezte, hogy maradunk, és hosszú távra berendezkedünk. Ha lehet, vigyem még fel az ágyát, házát, meg a kaját is, mert ekkora fogás, mint egy saját élő vadmalac bébi, nem biztos, hogy még egyszer adódik mostanában. 😀
Eközben, Petra kutyája pórázon próbálta behúzni a Gazdiját utánunk, nehogy kimaradjanak a buliból. A malacka bent visított, Petra meg kint, hogy menjünk már, mert mindjárt itt lesz az anyja. / Nem Petráé. 😀 /
Vége volt a pótgyereknapnak. Századik próbálkozásra, elkaptam Spyke-t és elindultunk kifelé. Ölben cipeltem, – a PRT eközben szorgalmasan kapálózott, és nyújtogatta a nyakát visszafelé nézelődve – mert ha leraktam volna, biztos visszarohan az új játékához. Két dolognak örültem. Egy, hogy nem moszkvai őrkutyám van, mert akkor fix, hogy nem cipelném ölben, esetleg daruval emelném ki, kettő, hogy milyen jó, hogy az aljnövényzet nem mérges szömörce, mert ennyi szúrástól, vágástól már biztosan, rég halott lennék.
Kiértünk az útra. Futólépésben húztuk magunk után pórázon a két felfedezőt.
– Lefényképezted?- kérdeztem.
– Dehogy! Szerinted be tudtam volna állítani őket, hogy nyugi gyerekek csak egy fotó lesz? Mire előkotortam a telefonom, már mindenki bent volt az erdőben.
– Igaz! Rohanjunk. Ezt a lármát tuti meghallotta az anyja.
– És mi van ha nincs itt az anyja? – kérdezte Petra. Ne vigyük be az Állatkertbe? Itt van 500 m-re.
– Abba az Állatkertbe gondoltad, ahol simán kilövik a saját farkasukat? Szerinted ha bevisszük, mégis mi lesz vele? Mert én úgy gondolom, vagy megetetik valami csúcsragadozóval, vagy maguk főzik meg pörköltnek.
– Jó, akkor oda ne vigyük. De mi van ha csak egyedül maradt?
– A Vadász azt tanította nekem, hogy ne nyúljak hozzá semmilyen kölyökhöz, mert nem fogadja vissza az anyja.
– És? Megfogtad?
– Dehogy! Csak Spyke-t!
– De mi van, ha bajban van!
– Petra! Mi vagyunk bajban! Mindjárt jön egy egész falka disznó. Menjünk gyorsan! Ne aggódj, hívom a Vadászt, amint hazaértünk.
– Megint nincs nálad telefon?
– Miért lenne? 10 percre lakunk innen, bekötött szemmel, és törpejárásban hátrafelé is hazajutunk bármikor, és ez csak egy reggeli séta. Arra soha nem hozok telefont.
Végre elértük a parkolót, és hazarobogtunk. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, a lakásba érve, úgy döntöttem, telefonos konzultációt tartunk. Előbb, azonban Gazdi, látva, hogy milyen feldúlt vagyok kikérdezett.
– Mi a baj?
– Találtunk egy vadmalackát.
– Ne csináld! Ez tök jó! Hol van?
– Az erdőben. Miért?
– Azt hittem hazahoztad.
– Dehogy! Egyébként meg mit csináltunk volna vele?
– Azt nem tudom, de mindig jól jön egy vadmalacka. 🙂
– Akkor is, ha majd kétszáz kilós lesz?
– Spyke-nak jó lenne. 😀
Gazdi már rózsaszínben látta a világot…
– Biztosan, remek lenne. Együtt üldögélnének a hegyoldalban esténként, és néznék a naplementét. Meg közösen túrnának, nem? Várj! Inkább, gyorsan hívom a Vadászt. Lehet, hogy a pici nagy bajban van.
Telefonáltam, és pár mondatban összefoglaltam neki a történteket, és a legnagyobb meglepetésemre, elégedett morgolódást hallottam csak.
– Jól csináltad. Jó, hogy eljöttetek, az meg főleg jó, hogy nem piszkáltad.- mondta.
– De mi van ha egyedül maradt?
– Nyugi. A vaddisznók kitűnő anyák. Amint észreveszik, hogy nincs meg a malacuk, elkezdik keresni. Hosszú órákig is képesek folytatni a kutatást. Tudod hol hagytad?
– Persze, hogy tudom! Az egyik jó tulajdonságom, hogy bárhová visszatalálok, ha már jártam ott, akár csak egyszer is. Ráadásul ez tényleg nem nehéz. Távol az ösvénytől, a vízmosásnál, egy kidőlt fa alatt lapít. Itt sétálunk minden reggel. Őrület, hogy egy köpésre vagyunk a várostól, és itt vannak.
– Gyakran előfordulnak a városi házak közelében, bejárnak a gyümölcsösökbe, kertekbe. De a lényeg, hogy néhány óra múlva menj vissza. Ha ott van, kitalálunk valami. De annak oka van. Ha megtalálod még egyszer, akkor direkt hagyta hátra az anyja, mert valami baja van. Akkor szólj!
– Most viccelsz? Én abba a vaddisznó rezervátumba tuti vissza nem megyek egyedül! De még kutyástól sem. Úgy pár hétig, még biztosan nem, amíg lenyugszom.
– Jó! Akkor együtt megyünk. Kutyástól. Egyébként mennyi idős lehetett?
– Fogalmam sincs! Nem volt nála a születési anyakönyvi kivonata.
– Ne idegesíts! Mekkora volt?
– Sokkal kisebb mint Spyke. Jaj, nagyon cuki volt. 🙂 De mielőtt megkérdezed, nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e, mert nem volt időm vizsgálgatni a genitáliáit, plusz mint már mondtam nem nyúltam hozzá.
– Hányszor mondjam, hogy nincs olyan, hogy vaddisznó fiú meg lány?
– Most tényleg ez a legnagyobb gondod? Inkább azt mondd meg mi lesz ha megtaláljuk?
– Ezen ráérünk aggódni később is, ha ott maradt, akkor kitaláljuk mi legyen vele.
– Ezt ugye nem úgy gondolod, hogy valami receptet keresel és megy a levesbe?
– Nem! De ha beteg nem biztos, hogy megmarad, akkor sem ha az ember ápolja. Erre számítanod kell. Nem mindig lehet megmenteni őket. 🙁
Pár óra múlva csatlakozott hozzánk a Vadász. Elindultunk az ösvényen, és elengedtük a kutyákat. Azt a porszívózást sosem felejtem el. A három vadászkutya – ebből egy az én PRT-m 😀 – őrületesen dolgozott. Simán megtalálták a vízmosást. Ezúttal alkalmi – értsd kutyás- ruhában csörtettem utánuk, állig becsomagolva.
A picinek nyoma sem volt. 🙂 A Vadász szerint kora hajnalban lejöttek ide, és látszik, hogy túrtak. Férgeket, gilisztákat, bármit. Aztán valakik megriaszthatták őket – el nem tudom képzelni, kire gondolt- a pici lemaradt, elbújt, és csak később vette észre az anya, hogy nem vezette vissza az összes malacát. De tuti, hogy megtalálta, mert emberektől háborítatlan helyen hagytuk a bébit.
Még jó, hogy Spyke bekergette. 😀
Összenéztünk a Vadásszal és tudtam, hogy egyre gondolunk. Spyke apjára. Aki rém büszke lenne az ő pici fiára.
Vadászkutya…
🙂 Róla itt olvashattok: https://terrierterapia.cafeblog.hu/2014/06/08/hogyan-remitsunk-halara-egy-vadaszt-whisky-emlekere/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: