Az első, elviselhető nyári nap köszöntött be múlt vasárnap. Este hat körül, épphogy 18- 20 fok volt. Nem volt idő hosszú szervezkedésre, azonnal indulni kellett. Spy-al célba vettük a rétet, hiszen tavasz óta nem voltunk kint. Gyorsan tárcsáztam is a Vadászt, hogy áldását adja a túrára. 🙂 Legnagyobb meglepetésemre, azonban nem csak jóváhagyta a sétát, hanem közölte, hogy bizony ő is szedelőzködik, és jön kutyástól.
A szokásos kiindulási pontnál találkoztunk. Miután megbeszéltük, hogy nincs kedvem platón zötyögni sem oda, sem vissza, nekivágtunk gyalog, a két és fél órás körnek. Kipakoltam a kocsiból a szokásos túlélő felszerelésem, – amit még induláskor, otthon gondosan kiegészítettem öt főre való vízzel- így, amikor meglátta a csomagom, a Vadász rögtön be is vitte az első gyomrost.
– Jó ég! Minek ez a rengeteg hülyeség. Tudod, hogy még XIV. Lajos sem utazott ennyi holmival?
– Lehet, hogy nem. De neki biztosan több segítsége volt, mint nekem.
Némi noszogatásra, kipakoltam egy kevés ballasztot, és nekivágtunk. Három vigyorgó terrier futkározott körülöttünk. Spyke, szinte végig nevetett. Nem győztek betelni a rengeteg szaggal, ingerrel, nyommal.
De jó!
Közben kiderült, hogy a túránk nem pusztán egy kis egészségügyi séta, hanem komoly célja van. Le kell fülelni, ki lopkodja azokat a körbálákat, amiket a vadak téli takarmányozására szántak. A körbálás hírnek külön örültem, mert így legalább nem derékig érő fűben fogunk végig araszolni. Az első részen, ugyanis alig láttuk a kutyákat. Csak onnan tudtuk hol vannak, hogy mozgott a fű körülöttük.
Elindultunk. Spy már megvan. Nimi és Forest még hátul, a fűben valahol…
Szakaszvezető…
Kicsit távolabb, ott ahol elágazik az út, és kezdődik a vadon, egy darabig, aranyló búzatáblák mellett vitt az utunk. Pocokparadicsom. Terrierparadicsom. Az első hosszabb szünetünk, mert valakire mindig várni kellett. Volt időnk meggyet eszegetni az út menti fákról, és felállítottam az első frissítőállomást is. 🙂
Még az úton…
A többiek már akcióban, Spy ugrásra készen…
Már az úton…
Mint az kiderült, nem csak vízivással lehet felfrissülni. A kutyák találtak egy langyos pocsolyát, szóval jöhetett egy kis agyagozás.
Háttérben, az életmentő víz…
Vigyorim…
Feketeláb pózol…
Miután bekanyarodtunk a vadas részre, a terrierek begyújtották a rakétákat, és elindultak. Kicsit lemaradva ballagtunk utánuk a Vadásszal. Az erdős részen átvágva, rövidítettünk, mert be akartuk érni mielőbb a három garázdát. 🙂 És akkor megláttam. Velőtrázó sikollyal jeleztem, hogy baj van.
Bámulatos volt, hogy egy másodperc alatt, ott termett a mind három kutya, a Vadász meg rám förmedt.
– A szívbajt hozod rám! Mi van?
– Ott! Ott egy két méteres vipera!- hebegtem, és mutattam.
A kutyák gyorsan levették az irányt, és körbefogták a kígyót, ám akkor, a Vadász ordított. Nem velem, hanem rájuk. Elzavarta a terriereket, és próbálta szemügyre venni a hatalmas kígyót, de az fürgén visszacsúszott az erdőbe. A terrierek hagyták, – mondjuk Spy-t lefogtam, majd irányba állítottam- és mindannyian mentünk tovább, miközben elindult a mi kis diskurzusunk. Még a lenyűgözően szép, és pedánsan rendbe szedett rét sem tudta megnyugtatni zilált idegeimet. A Vadász pedig csak rátett, plusz egy lapáttal.
Kiértünk az erdőből…
Kutyáknak nyoma sincs…
– Szerintem egy erdei sikló volt.- mondta a Vadász.
– Ja igen, két méteres kis siklócska. Ugye?
– Ne idegesíts, nem lehet vipera. Nem itt élnek, inkább Somogyban, Zalában.
– Ez most egy érv? Szerinted a megyehatár táblánál mind megfordul és visszacsúszik Somogyba? Tudod milyen közel van ide Somogy?
– Persze, hogy tudom. De mégis mit tudsz Te a kígyókról?
– Momentán az erdei siklóról elég sokat. Hol kezdjem. Ott, hogy az ókorban a gyógyítás istene volt? Aszklépiosz egyik attribútuma. Patikai szimbólum, és a mai napig ez a kígyó van a kehelyre tekeredve. Vagy ott, hogy soroljam fel a kígyómérgekből készült gyógyszereket? És? Ahhoz mit szólsz, hogy tudom, hogy a vipera marás két fognyomot hagy, de a sikló harapása, köríves fognyomokat. Mellesleg a siklónak is van mérge. Hidd el láttam már egy pár erdei siklót. És! Nem csak képeskönyvben. Szóval! Ez vipera volt!
– Ja! Vipera. Úgy mint a sas.- dörmögte.
– Nem! Éppen csak egy sima vipera, némi kis kígyóméreggel. Bocs, de a túlélő cuccomban nincs nálam ellenméreg. De ha lenne is, ott lenne a kocsiban. Pont ott, ahol kipakoltattál mindent. Szóval, nem sok kellett hozzá, hogy itt heverjünk halottan, mindannyian egy kupacban, és csak két harapásnyom legyen rajtunk. Ja! Nem is. Lehet több is, ha később még megkóstol egy vaddisznócsalád. Szóval köszi! Soha, de soha nem hagyom hátra ezek után a fél cuccom!
– Nyugi! Egyébként is, a sikló – mert az volt!- csak azért dermedt le, mert visítottál. Biztosan elment volna. – makacskodott.
– Na ez, most már mindennek a teteje. – méltatlankodtam. A kígyók nem hallanak!
– Sokáig ezt gondolták, de igen hallanak. Egészen pontosan, érzékelik a rezgéseket. Az állkapocs csontokkal. Úgy, mint amikor egy hangvillát megütsz, és odatartod az állcsontodhoz. Azt hallod?
– Persze, hogy hallom. Egyébként anélkül is, hogy odatartanám. Tudod miért? Mert van fülem. Nekik nincs! – zártam le a vitát.
– Olvass utána. -javasolta.
– Dehogy olvasok! Nincs fülük, és belső hallójáratuk. Azt állítod, hogy attól, hogy nincs fülük még hallanak? Mik ezek? M&M’s drazsék?
A Vadász csak állt és hangosan felröhögött.
– Igen M&m’s drazsé viperát láttunk, egyenesen Somogyból. Komolyan! Ez sokkal jobb mint a karon ülő sapkás vadászmadár!
– Bármit mondasz tudom mit láttam. Egy sast és egy viperát.- duzzogtam tovább.
Újabb kanyar következett és távolban egy fehér folt mutatta, hol is van a három bandita. Persze, hogy a rókalyuknál. 🙂
Spyke, ott van a képen!
Már csak némi bálaellenőrzés maradt hátra. Első látásra meg volt mind. Hiánytalanul. 🙂 Még jó! Így lesz mint kivinni télen, a platón, a vadetetőhöz. Erről már írtam. Itt. https://terrierterapia.cafeblog.hu/2016/01/27/vadetetes/
Magasles…
Mutatom, a víz még kitart. 🙂
Pocok!
A rókalyuknál fordultunk, és elindultunk vissza. Ekkor, még nyomatékosítottam, hogy én biztosan nem megyek keresztül a viperáktól hemzsegő erdőn, szóval, kerültünk.
Indulás!
Visszafelé, fáradtan…
Hazafelé, a kocsiban, még mindig a halló kígyón pöfögtem magamban. Rákerestem, és lám, igaza volt a Vadásznak. De valójában, csak rezgést észlelnek a kígyók. Nem hallanak. Én pedig nem rezegtem. Az fix! Visítottam. 😀
A telefonom, ellenben rezgett. A hír gyorsan terjedt. A következő üzenetet kaptam.
“Hallom, ma is új fajt fedeztetek fel a réten. A somogyi drazséviperát! “- írta avar Gazdija. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: