Városi bébibumm… Vol.1.

Vasárnap történt. Éppen, Gyereknapon. 😀 

Tipikus meleg hétvégi nap volt. Ilyenkor, elég korlátozottak a kirándulási lehetőségek, hacsak nem kedveli valaki a tömegtől nyüzsgő helyeket. Nos, mondanom sem kell, én nem kedvelem. Olyan nagy ívben kerülöm a bevásárló központokat, hogy lassan szinte már jubilálok, mert emlékezetem szerint az utóbbi 6-7 évben egybe sem tettem be a lábam. 😀 Következésképp, Spyke sem éppen egy tipikus partyarc. Erdő sajnos kilőve, hiszen az Állatkert újranyitása óta elképesztő emberáradat van a környéken, túraútvonalak zsúfoltak, szalonnasütők, bicajosok, futók, családok lepik el. Tópart szóba sem jöhet, nincs egy zsebkendőnyi hely sem. Rét, kizárva. Végig tűz a nap. Ilyenkor marad a hűvös szoba, délután a nagyi kertje,

A mamánál…

és végül, miután kiürül az erdő, irány a Mecsek. 

Ezen a vasárnapon is ez volt a program. A nagymamánál még jól beuzsonnáztunk, aztán otthon vártunk, úgy 8 óráig. Ilyenkor jön el újra, a kutyások ideje. Úgy beharangoztam Spy-nak a sétát mint egy lovassági rohamot,  már éppen indutunk volna, amikor Petra hívott, hogy ők is jönnek. 

Nekivágtunk hát, közösen a szokásos esti körnek, csak eggyel kevesebb kutyával. 🙁

I miss you.

Egy hét telt el a pici halála óta, és mi még mindig, minden sétán jelenidőben beszéltünk róla.

Még hármasban…

Mit szeret, mit csinál, hogy néz, milyen a bundája stb. Ezekben a napokban Petra és én, különösen össze voltunk nőve. A kutyáink persze imádták ezt. Közös bandázások, szinte minden este. 

Na? Jöttök már?

Miután gyorsan lezavartunk – és mondanom sem kell, nem mi siettünk- egy nem éppen kis erdei kört, visszatértünk a parkolóhoz. A kutyák ittak, és Spyke meglódult, egyenesen a Vidámpark felé. Sötétedett, nem volt nálunk lámpa, sem világítós nyakörv a kutyákon, de összenéztünk, és úgy döntöttünk, bemegyünk. 

A bezárt parkból már mindent elhordtak rég, nem maradt itt más, csak az emlékek.

Régen…

És most…

Megbeszéltük, hogy mennyire imádtuk a helyet gyerekként, és az idő igen csak furcsán torzítja el a dolgokat. Az én emlékeimben, a park hatalmas, tele játékkal, és egy nap alatt nem is bejárható. Felnőttként, és kutyásként, csak egy aprócska sétakör, a régi úton, ami mellett már a természet kezdi visszakövetelni, azt, ami valaha az övé volt. Dús aljnövényzet, igazi erdei környezet. Az időutazásunkat egy autó robaja szakítja félbe. Az egyetlen aszfaltcsíkon hasít befelé, és megáll az Elvarázsolt Kastély helyén.

Ilyen volt, ma már egy tégla sincs meg belőle…

A kocsi leparkol egy nagy bodzabokor mellett, és a következő – szerintem meglehetősen bizarr-  jelenet játszódik le. Két idős, de tényleg nagyon idős nő jött a Vidámparkba. Anya és lánya. Anya úgy 90 körül, a lány, aki vezet vagy 70 éves. Kinyílik az ajtó és a lány, kiugrasztja a mamát.

– Gyorsan szedd le Anya, aztán siessünk, mert hamar sötétedik!

Anya, nem túl gyorsan, úgy a szokásos 90 éves tempóban kikecmereg, és szépen, akkurátusan szedi a virágokat. A ” lányka” meglehetősen türelmetlen. Az autóban ülve, letekert ablaknál noszogatja a Mamát. 🙂

– Siess Anya! Mindjárt sötét lesz, és az erdőben nincs világítás. Remélem, épségben lejutunk a szerpentinen. Tudod, hogy alig látok szürkületben. 

Összenézünk, és nem állom meg, hogy ne mondjam ki azt, ami eszembe jutott.

– Petra, szerinted ők kísértettek az Elvarázsolt Kastélyban?

– Nem tudom, de az fix, hogy nem a szerpentinen megyünk haza. 🙂

Kiszakadt belőlünk a nevetés, majd,  miközben elhaladtunk a páros mellett, komoly arcot vágva köszöntünk nekik, és siettünk a kutyák után. Az út mellett, és szerte a parkban lefedetlen csatorna nyílások húzódnak, elég mélyek, és annyira azért nem ismerjük a terep minden négyzetcentijét, hogy ne legyen félelmetes.

Spyke, ekkor saját akcióba kezdett. Felgyorsított, azt még láttam a szürkületben, hogy merre futott el,  hol hagyott faképnél minket. Petra kutyája beszari. Őt az erdőben találtuk, és soha nem távolodik el tőlünk. Egy darabig ment  Spy után, de aztán inkább visszajött.

Én, általában ilyenkor nem pánikolok, tudom, hogy nincs ok aggodalomra, Spy éppen csak körülnéz kicsit és jön is. Új neki a hely. Nem jártunk ide korábban, hiszen hónapokig csak bontották, és tele volt teherautókkal, meg emberekkel. Van mit felfedezni. Már vissza kéne fordulnunk, mert erősen sötétedik, amikor valami fura, hangot hallunk. Ugatás, visítás keveréke. A hideg is kiráz tőle.

 – Ez Spyke?

– Nem tudom. Még sosem hallottam így ugatni. De ki tudja?

Lóhalálában rohanunk, a hang felé. Ordítva hívjuk a kutyát. Semmi. A furcsa hang egyre közelebbről hallatszik, és hangosabban.

– Ez lehet Spyke?

– Nem tudom. Mi van ha beleesett egy aknába, és azért visít? 

Rohanunk, és elérjük a park végét. A szabadtéri színpad után, már csak az erdő van. A sötét, sűrű erdő. Üvöltözünk, és a hang egyre közelebb van. Bevágom magam a rengetegbe. Petra és a kutyája utánam. Folyamatosan, hívjuk Spy-t.

Egy pillanat múlva feltűnik a kutyám. Semmi baja. Kocog felénk, lóg a nyelve, és fogalma sincs mi bajunk van. Ő csak körülnézett. 

A hang továbbra is visít. Kezd ijesztővé válni a séta. Kihúzzuk a kutyákat, pórázon az útra, és elindulunk vissza.

– Szerinted mi ez?

– Szerintem tuti aranysakál. – válaszolom.

– Jaj ne! Te meg az aranysakál fóbiád!

Hogy miért kapom ezt meg mindig, arról már írtam korábban. Itt. https://terrierterapia.cafeblog.hu/2014/08/10/az-erdo-vad-oldala-1-resz-avagy-amire-biztosan-nem-voltam-kivancsi/

– Miért? Szerinted mi?

– Inkább madár!

– Ne csináld Petra! A madarak nem ugatnak, meg visítanak. Mellesleg nem a magasból jön a hang.

– Lehet, hogy az aljnövényzetben van.

– Mégis mi? Egy griff az Elvarázsolt Kastélyból?

Ennyiben hagyjuk a dolgot, kiszaladunk a kocsihoz. A kutyák még szeretnének inni a kútnál, de nincs mese, most nem lehet, a sötétben, nyomunkban van valami sakál vagy Griff család, szóval ugrás a kocsiba, és irány haza.

Otthon elmeséltem Gazdinak, hogy mi történt velünk. Annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy másnap kora este visszamentünk. Hármasban, még világosban, Gazdival. Én ugyan be nem megyek oda egyedül!

Az előző napi helyen, Spy megint elfutott. Visítva üldözött valamit, aztán feltűnt újra, és célirányosan bevetette magát a szabadtéri színpad után, az erdőbe. Bozótharcosként követtük. Gazdi elől, én utána. Bármi is legyen ott, látnom kell. Még ha egy Griff is. Különben, folyton rettegni fogok, ha környéken járunk.

Világosban tisztán látszott, hogy egy rókavárat találtunk. Két szuper bejárattal, lakottan. Előző este, szerintem Spyke, elüldözte az anyát, és a pici róka visított, ugatott, vagy mit csinált. 😀

Ó! Csak egy rókalyuk! Tudtam én, hogy nem madár volt, pláne nem Griff!- nyugtáztam.

Spy, eközben már bőszen a kilakoltatáson dolgozott.

A kedvenc sportja…

Úgy húztuk ki, ahogy szoktuk mindig, a réten is. Úgy, ahogy a Vadász tanította. Spyke, még gondosan körbepisilt minden fűszálat, és végre elindultunk, kifelé.

Gazdi rám néz és azt mondja. 

– Milyen okos, és ravasz ez a róka.

Vajon, figyel minket valahonnan?

– Talált egy elhagyatott helyet, ahová biztos nem megy be senki, hiszen itt még az út is véget ér, és itt háborítatlanul nevelhetné a kölykeit, feltéve, ha ti nem jöttök erre.  Azért, ha legközelebb lelép Spy a Vidámparkban, szerintem egyből itt keresd. 

– Jó! Egyébként, sosem gondoltam volna, hogy itt, pont egy köpésre a várostól rókát találunk. Nem a réten, nem a Mecsek belsejében, hanem itt, néhány száz méterre a lakóövezettől. Az pedig különösen érdekes, hogy bár minden játékot elvittek, és a Vidámpark mára teljesen kiüresedett, mégis megmaradt, szó szerint vidám parknak, Spyke-nak.  Ha láttad volna, milyen jól szórakozott, Gyereknapon, miközben én halálra rémülten időutaztam. 😀 Fura egy hely. Olyan elvarázsolt.