Erdei manó…

Már jó pár évvel ezelőtt történt. Egy végigrettegett viharos, kora nyári este után, úgy gondoltam, nem a szokásos sétakörre viszem reggel Spy-t, hanem teszünk egy jó kis eső utáni, erdei sétát. Játszunk kicsit, hogy feloldjam az éjszakai vihar után.

Ez az én botom, dobjad már…

Aznap, laza volt a délelőtti programom, szóval belefért, hogy nagy körre menjünk. Én kialvatlan voltam, mert Spy borzasztóan félt egész éjjel, és sehogy sem tudtam megnyugtatni, ő pedig örült, hogy elmúlt a vihar, és indulhat egy új nap. Nem volt kedvem senkivel találkozni, beszélgetni, így távol a várostól, egy viszonylag elhagyatott helyen kezdtük a napot. 

A sáros erdőben baktattam félálomban Spyke után, amikor hirtelen felszaladt egy domboldalon a kutya, és piszkált, csipkedett valamit. Olyan kis bézs-barna valamit. Atyaég! Csak nem egy kis vadmalac? Akkor biztos itt van az anyja is! Körülnéztem, hogy vészhelyzet esetén, mégis melyik fára mászhatnék fel kutyástól, – persze jó lenne valami kényelmeset választani, mert a pécsi főerdész, egyszer 3 órát töltött a fent a fán, a vaddisznók miatt  / forrás: Vadász/ – mikor azt láttam, hogy a kisállat, próbál bebújni egy faodúba. Kíváncsi voltam mi lehet, mert a domb aljáról nem tudtam kivenni rendesen, ráadásul, hol Spyke, hol a fa takarta. Nyafogott, de nem vaddisznós visítás volt. Csak láthatatlanná akart válni.

Felmásztam hát a sárban, és legnagyobb megdöbbenésemre egy kölyök kutyát találtunk. Ilyenkor nem mérlegel az ember, nincs rá idő. Ez a csöppség egy egész éjszakát – ha nem többet- töltött kint a viharban, jégesőben. Rommá ázott, tele volt kullanccsal, és bolhával. Ide nem véletlenül került. Valaki szándékosan kitette, minimális esélyt adva neki, hogy túlélje. Hétköznap, nem járnak erre kirándulók, és tele van vaddal az erdő. Micsoda szörnyeteg hoz fel egy kölyköt ide? Gyalogol be az erdőbe, és teszi ki, a majdnem biztos halálnak?

Szerencse, hogy erre jártunk, és szerencse, hogy vadászkutyám van. Spyke életet mentett. Most rajtam a sor. Felnyaláboltam a kis testet, bedugtam a kabátom alá, hogy picit felmelegedjen, és rohantam a kocsihoz. Spyke végig a fülemig ugrált, hogy adjam neki, majd ő játszik vele. Miután elértük az autót, jobban szemügyre vettem. Olyan kis labrador forma kölyök volt. Kisfiú. Csurom víz. Kiszedtem a borsó nagyságú kullancsait, és szárazra töröltem. Milyen jó, hogy van egy túlélő szett a kocsiban. 🙂

A kabátomban tartottam, és éreztem, hogy mászkálnak rajtam is a bolhák. Tudtam, hogy el kell különítem Spy-t, legalább amíg kitalálom, hogyan tovább. Szabadságot vettem ki, Spyke-t pedig beadtam a szüleimhez. Átkapcsoltam problémamegoldó üzemmódba, és sorra vettem a teendőket. Útközben hívtam a kozmetikát, és Kezelőt. Kettőből egy legalább sikeres volt. Kezelő valami konferencián volt, szóval hozzá nem mehettünk. Akkor kezdjük a bolhákkal. 

A kozmetikában a lányok megfürdették a picit, és csak a bolhairtó árát fogadták el. 🙂 Ők már csak ilyenek. Igazi angyalok. Már csak egy orvosra volt szükségem. Jobb híján, maradt Doktor 2, aki a szokásos “alaposságával” megvizsgálta a kutyát, és közölte, hogy csak kullancscsepp és féreghajtó kell neki, egyébként egészséges.  Mondjuk, nem úgy tűnt, de hiába magyaráztam, hogy ez a kis törpe egy jégesővel tarkított vihart élt át az erdőben, szerinte minden o.k. volt. Gondoltam kezdetnek ennyi elég, este pedig irány Kezelő.

Lassan dél volt, és otthon nem volt semmi kölyöknek való ennivaló. Hazafelé, vettem gyorsan pár kölyök konzervet, majd otthon előszedtem Spyke minden kis kori kellékét, beleértve a pelenkákat is. 🙂 Megetettem a picit, és letettem aludni. Ilyet még életemben nem láttam. Ez a kölyök olyan nyugodt volt. Evés után rögtön elaludt. Ahová tettem ott maradt, és később is csak békésen nézegetett. Mit mondjak, nem egy PRT habitusú kutyát találtam.  🙂

Imádtam. Olyan régen volt már kölyökkutyánk. 🙂 Gyorsan felhívtam Gazdit, hogy közöljem a jó hírt, miszerint most én hoztam haza kutyát. Egy erdei manót. Nem arattam osztatlan sikert, de megbeszéltük, hogy megoldjuk valahogy. Amíg hazaért, Spyke-val, volt pár órám kettesben a picivel. A kölyök teli hassal, illatos bundával szuszogott mellettem a kanapén. Annyira békés volt. Mindig tudtam, hogy a kiskutyák igazából porszívóügynökök. Csak egyetlen napra ottmaradnak kipróbálásra, aztán másnap, már arra eszmél az ember, hogy meg is vette.  🙂

Gazdi és Spyke hazaértek. Spy, egy főbérlő alaposságával végigtrappolt a lakáson, és megdöbbenve látta, hogy a reggeli szerzeményén még nem adtam túl. 🙂 Közeledett a délutáni séta ideje, és mindannyian elmentünk, vissza az erdőbe, körülnézni, hogy van-e még több pici arrafelé. Nem volt. 

Ellenben volt játék, kis kergetőzés, és a féreghajtó is megtette a magáét. Én ilyet még soha azelőtt nem láttam. Szó szerint féregkupac dőlt ki a piciből.  A szüleim felé kanyarodtunk újra, hiszen mindenki kíváncsi volt az új immár illatos, kimosdatott szerzeményemre. A már megszokott lemez következett. Apukám imádta, még nevet is adott neki, így lett Bátor – aki túlélt mindent kint az erdőben, és aki hármasával szedte a lépcsőt, és gurult mindenfelé, aztán megrázta magát és ment tovább – Anyukám pedig kategorikusan kijelentette, hogy neki csak egy kutya kell, ez pedig Spyke. Ő mindig jöhet, de a picin adjunk túl mielőbb. Ezen jól összevesztünk, és elviharoztunk tőlük.

“Remek” hangulatban, elértük az utolsó állomást aznap. A Kezelő már hazaért, és csak ránk várt. Spyke úgy döntött, ő ugyan be nem teszi oda önként a lábát, szóval Gazdival a környéken csatangoltak, még én a vizsgálóban voltam, Bátorral. Végre egy szakszerű,  mindenre kiterjedő vizsgálat következett. A kicsi Bátor, eközben, bealudt az asztalon. Hát bizony, én nem ehhez voltam szokva, hanem rázkódó asztalhoz, nyálfolyató PRT-hez, a dokiknál. Fel kellett ébresztenem, hogy egy hasi ultrahang is készülhessen.  Kezelő megjegyezte, hogy nagyon stramm kiskutya. Erre, én valami olyasmit válaszoltam, hogy nagyon kis tutti-frutti.

Új nevet is adtam neki rögtön. Tutti. Gazdi később ezt Tutulra módosította. Bátor-Tutti-Tutulról közben kiderült, hogy annyira férges volt, -valószínűleg már az anyja is- hogy férgekkel az epehólyagjában született, amit később ki kell majd műteni, mert bizony féreghajtóval ki nem jön, de bajt, azt tud okozni, ha elzárja az epevezetékét. Kezelő, valami hihetetlen izgalomba jött a látottaktól, hiszen korábban csak tankönyvben olvasott ilyesmit, így a felvételeket szanaszét küldte a világ minden felébe, hogy lássák a külföldi kollégák is, lám mit talált. Egy új galaxist felfedező tudós lelkesedésével mutogatta nekem is, a dolgokat. 🙂 Mikor fizetésre került a sor azt mondta:

-Nem fogadok el semmit! Ez olyan érdekes eset volt!  – Hát nem fura hogy, mindenki másnak és másképp tud örülni. 🙂

Hazaértünk, és következett az első éjszaka. Minden babakelengye kéznél volt, és vacsora után, betettem Tuttit a bokszba, a mama dummy-val. Gazdi, már rutinosan vette is elő a füldugót, és vonult el a vendégszobába aludni. Spyke – aki egész délután látványosan került engem és Tuttit- követte. Úgy döntött, ő ugyan nem alszik velem egy szobában. Soha többé!  Az én kis PRT-m, olyan pillantásokkal nézett rám, hogy biztos lehettem benne, Júdás hozzám képest csak kezdő áruló, akiben legalább volt annyi, hogy végül felakasztotta magát. 😀

Szipogva és szomorúan, elhelyezkedtem az ágykereten, és vártam mi történik. Láss csodát! Semmi. Tutti, egy hang nélkül végigaludta az éjszakát. 

Másnap, folytatódott a lelki terror. Résztvevők: Spyke, Anyukám, szomszédok, egykutyás ismerősök, néha Gazdi. Érvelések: Túl nagy lesz, fiú, más életkorban vannak, más igényeik vannak, Spy nem örül neki, és így tovább. A Spyke nem örül, valóban igaz volt.

– Persze, hogy szomorú Spyke. Te, mégis mit szólnál, ha holnaptól ideköltözne egy vadidegen, és téged arra kényszerítenének, hogy innentől lakjatok együtt? – kérdezte Gazdi.

– Hát nem is tudom! Lehet, hogy igazad van. Én sem örülnék. Mondjuk, engem sem kérdeztek meg, hogy akarok -e testvért magamnak. Visszagondolva, ha választhatnék azt hiszem, én is gondolkodás nélkül, nemet mondanék! – feleltem. 🙂

Eszembe jutottak a környezetemben lévő rossz példák. Nem egy kutyát, – köztük terriert is-  láttam meghasonulni miután “testvért” kapott. Nem! Én biztosan nem töröm össze Spy lelkét. Ott és akkor, eldőlt a dolog.  Nem maradt más hátra, szóltam a barátoknak, ismerősöknek, hogy indulhat a Gazdikeresés. 

Azért, hogy lássák, hogy én magam is  mennyire rajta vagyok a témán, hívtam a fajtamentőket. Rám sem bagóztak. De a csapatok akcióba lendültek, és pár óra múlva azon kaptam magam, hogy egy spanyol inkvizítor alaposságával faggatom és riasztom el, felváltva az érdeklődőket. 🙂 Egy lány, azonban átment a szűrőn. Randit beszéltünk meg vele, és karomban Tuttival, vártam a találkozást. Szerelem első látásra. Szipogva csomagoltam össze a babakelengyét, és adtam át az új Mamijának. Ő vállalta a műtétet is, és boldog életet biztosított, és biztosít ma is az én szerzeményemnek. Akinek már Cooper a neve. 

Azt azért bánom, hogy abban a nagy sürgés-forgásban csak egyszer fotóztam.

A nyugalom maga…

De, hogy ne maradjak teljesen Bátor-Tutti-Tutulka-Cooper nélkül, néha azért kapok képeket róla. 🙂 Megmutatom. Ő az. 🙂 Légy boldog és élj soká kis Tuttikám! 😀

Bátor…

Tuttikám…

Az új otthonában…

Kajla kiskamaszként…

A rétünkön!

Az a rész az erdőben, egy kutyakirakó hely lehet. Néhány évvel később, Petra barátnőm kutyáját is ott szedtük össze, gyanúsan hasonló körülmények között, lényegesen rosszabb állapotban. Vajon csak én látom a hasonlóságot Petra kutyusa és Cooper között?

Petra kutyusa és Spy…