Kisvad, nagyvad…

Nagyvárosi nőként, sosem volt erősségem a tücskök-bogarak, egyéb állatok vizsgálata, vagy felismerése.

A Vadásszal is Gazdi találkozott első alkalommal. Talán jobb is, hogy így alakult. Gondolom, ha engem lát meg először, mert mondjuk, én keresek magunknak kutyát, még a környékről is elköltözik, nemhogy nekem adja Spy-t. Végül, Gazdi hozta el Tőle a pici Spyke-t.

A predátor megérkezett…

Az első időkben, felváltva szidtam magam, a kutyát, rosszabb napokon Gazdit, azért, hogy kutyát hozott haza. De a Vadászt sosem hagytam ki, még véletlenül sem, a sorból. 😀 Különösen, akkor emlegettem sűrűn, amikor hajnalban keltett fel a kutya, vagy mert játszani akart, vagy mert ki kellett vinnem, vagy már elkéstem, és csak a takarítás maradt hátra. 😀 Hajnalonként, pizsamában, és könyékig érő, sárga gumikesztyűben, négykézláb csúszkálva a padlón,  igen gyakran emlegettem a Vadászt, de mentségemre szóljon, hogy azokban a kezdeti hetekben, leginkább egy szebb napokat is megélt zombira hasonlítottam.

Szóval, a Vadásszal, nem volt felhőtlen a viszonyunk. Más volt az értékrendünk, másként működtünk. Benne, azonban már akkor megvolt az elfogadás, türelem képessége, ami bennem csak kutyás létem alatt fejlődött ki igazán. Legszívesebben, néha üvöltött volna a hülyeségeim hallatán – máig nagyra értékeli a beszólásaim- de látta, hogy alakítható vagyok, és ha Gazdi, Spyke meg Ő kezelésbe vesznek, még lehet belőlem is valami gazdiféleség. 😀

Jobbnál jobb helyeket mutatott, ahol nyugodtan sétálhattunk, az akkor még immunizálatlan kis törpével. Előbb a rét, aztán a többi terület is nyitott könyv lett számomra. Sokszor jött el velünk, hogy megmutassa az utat, és közben meséljen. Na meg cikizzen. Hol a városi ruházatomért – 4-5 éves lehetett Spy, mikor megvettem életem első gumicsizmáját,

Terepszínekben…

aminek viseletét addig számtalan alkalommal, erősen javasolta és, mikor szembesült azzal micsoda darabot szereztem be, lefényképezett, és körbemutogatta a többi vadásznak- hol a sopánkodásaim miatt, -tudniillik, mindig siránkoztam azon, hogy mennyire koszos a kutyám,

Tényleg. Nem is koszos…

ha kiviszem a rétre- hol azért, mert látszott a fajok felismerése, még alapszinten sem erősségem. Azt hiszem, ez utóbbi váltott ki belőle olyan küldetéstudatot, hogy elhatározta, megtanít arra, amit egy hobbi túrázónak tudni érdemes. 

Kínkeserves tanulási folyamat vette kezdetét. Neki volt keserves, mert rengeteg badarságot kérdeztem és hordtam össze addig, még egyszer azt mondta, szerinte, már a leckék végén járunk. 9 év alatt, végül eljutottam oda, hogy felismerem a vadonélő állatok lábnyomait, ürülékét, – ja, azt szag alapján is bármikor, akár kutyabundában elrejtve – ismerem az élőhelyeiket, fészkeket, üregeket, és észreveszek minden kis apró változást a környezetünkben, amiből aztán jó következtetéseket vonok le. Vannak még, -a fajok nevét és nemét említve- aranyköpéseim, de azokat már megszokta.

Nemrég, mikor Evelinnel jártunk egy új részen, izgatottan mutogattam, hogy borz járt kint a területen. Felismertem a nyomát

Na? Mi ez?

, meséltem a szokásairól, és nem csak úgy, La Fontaine módra, hanem többé- kevésbé szakszerűen, úgy mintha én lennék a Vadász.  De, elhűlve látta a barátnőm azt is, hogy milyen jelekből tudom, hogy előző éjjel vadászat volt, anélkül, hogy egyértelmű nyomokra bukkantunk volna, netán beszéltem volna a Vadásszal. Evelin, a másik városi nő, -értékelve frissen megszerzett tudásomat, és mert régóta keresett már valami fedőnevet nekem /is/- elnevezett, Indián Nyomkeresőnek. Az Ő becenevét most nem említeném. 😀

Van azonban valami, amit nem tanultam, hanem saját magam fejlesztettem ki Spyke-val, ez pedig a közös “vadászat”. Ezt a megoldást a kényszer szülte. Nem akartam, hogy élesben vadásszon a kutyánk, de szeretném megadni neki a lehetőséget, hogy valami módon, mégis azt csinálhassa amire tenyésztették. Nem utolsó sorban, mindannyiunknak az a legjobb, ha teljesen kifárasztja magát.

Elfáradt…

Jó lehetőség erre a coursing is, de a környékünkön nincs rendszeres edzés, és pálya, így más megoldást kellett találni. Miután, beszéltem egy korszakalkotó ötletemről a Vadásszal, – aki előbb kicsit bogarasnak nézett, aztán körül, hogy nincs -e valahol kandikamera- végül biztosította számunkra a terepet. Az első pár alkalommal eljött, hogy a saját szemével is lássa, hogy működik a vidéki coursing. Vadász körökben, mára már legendás a tevékenységem. 😀

De mi is az, az általam kifejlesztett vidéki coursing? Mivel mint mondtam, pálya, meg műnyúl nincs, így megoldottuk, okosba, és Spy velem “vadászik”.  😀

Ez, nekünk Spyke-val, kettesben megy a legjobban, – néha még feszélyeznek a nézők-  mivel, mindketten ismerjük a vadak összes “főútvonalát”, én pedig képes vagyok kellően halkan osonni. Azért mert a PRT kicsi, én vagyok a szem. Spyke, pedig a fül és az orr.

Orr és fül, fedőszaggal…

Ja, az orr én is vagyok, akkor, amikor Spy álcázza magát. 😀

Az eseményt valahogy így kell elképzelni. Spyke – legtöbbször már gondosan és alaposan álcázva

Fedőszag. Pipa…

– kocog előttem. Ebben, még nem tudok vele teljesen azonosulni, én igyekszem tiszta maradni. 🙂 Lopakodás közben, végig figyel rám. Kézjelekkel kommunikálunk. Ha megállok, megáll, ha látok valamit – legtöbbször őzet-

Őzek…

mutatom az irányt. Ha Spyke messze van, vagy túl magas a fű, és nem látja a vadat, rá kell állítanom a nyomra. Innen, már tudja a kutya a dolgát. Még én tovább sétálok, ő totálisan kiüti magát a nyomkövetéssel, üldözéssel, hozzám való visszatéréssel. Ha a vad, valami bokorban lapul, könnyebb a helyzet. Spy simán felzavarja, és már követi is. Ilyenkor nincs dolgom. Rendszerint, róka, őz, fácán lapul a bokorban. Nagy ritkán nyúl. A vadon élő állatok elképesztően gyorsak. A kis PRT pedig totál kiüti magát, szellemileg és fizikailag, egyaránt.

Az első módszert, amikor én veszem észre a “zsákmányt”, minden velünk kiránduló nagyra értékeli. Ritka látványosságban van részük ilyenkor. Általában, csendeben beszélgetünk, és én, ha meglátok valamit, félbehagyva a mondatot, faképnél hagyva a velem lévő embert, nekilódulok, és sikítva mutatom Spy-nak, hogy merre ment a vad. Jobb napokon, színes gumicsizmában, rikító ruhában, mindent hátrahagyva, ordítva futok. A látvány leíratatlan. Addig rohanok, dombnak fel, erdőn át, nyomomban Spy-al, amíg pont odavezetem a kutyát, ahol láttam a vadat. Soha nem tévedek. A kutya tudja, hogy érdemes utánam loholni.  A Vadász és Gazdi dőlnek a nevetéstől, mikor ezt látják. Evelin csak pislog.

Nem tudom, hogy milyen konspiráció áldozata lehettem legutóbb, mikor Gazdival és Evelinnel sétáltunk. Spyke, mint rendesen jóval előttünk portyázott. Egy vízmosás melletti mély ároknál voltunk, mikor Gazdi felkiáltott. 

– Ott egy szarvas!

– Hol? -kérdeztem, mert én nem láttam.

– A vízmosás túloldalán. – erősítette meg Evelin.

Mivel, tényleg nem láttam, elindultam arra amerre mutattak.

– Spy! Gyere! SZARVAS!!!!!!!!!!!!!

 Nekilódultam, otthagyva a kis csapatot és az árokpartig rohantam. A kutya is rohant, jött vissza hozzám, és közben figyelte amit mutattam.  A meredély szélén én megálltam. A kutya bevágódott az árokba. Ment, keresett, kutatott, de nem volt nyom.

– Hol volt?- kértem számon a szemtanúkat.

– A túlparton, az erdőben!

Ekkor történt meg először, hogy elvétettünk egy nyomot. Amíg, ballagtam vissza hozzájuk, felmerült bennem a kérdés, lehet, hogy csak szórakoztak, és szerették volna látni a mi kis magán műsorszámunkat? Azt akarták, hogy átmásszak a vízmosáson?Nem volt alaptalan a feltételezés, hiszen a Vadász kedvenc játéka ez, Ő ugyanis már futtatott meg korábban. Többször is. Le is fényképezett. Róla simán elképzelem. De, hogy a férjem , meg a barátnőm?

– Nem is volt ott semmi, ugye?

– De! – Erősködtek, közösen.

– Hogy lehet, hogy nem láttam vagy hallottam?

– Pedig ott volt, egy őz!- mondta Ev.

– Akkor, most őz vagy szarvas?

– Szarvas. Nem igaz, hogy nem hallottad amint elcsörtet. -méltatlankodott Gazdi.

– Na jó! Az őz vagy szarvas kérdésben, érzek némi ellentmondást, de ezt most betudom annak, hogy Ev néha téveszt. Például, simán vizslának néz egy vesszőkosarat, egy medvehagymát gyűjtő bácsi lábánál. 🙂 Mivel, nem vagytok újak itt kint, ismeritek a menetet. Ha láttok valamit, azonnal nekiindultok futni, és mutatjátok a nyomot jó?

– Persze, ha lesz még valami, én futok majd. -nyugtatgatott Ev.

– Ilyen ricsajban már nem lesz semmi. – méltatlankodom, én a gyakorlott “vadász”. Most, már csak kisvadra megyünk. – kontráztam.

– Az mi? – kérdezte Evelin.

– Egér, pocok, vakond. stb.

– És? Azt, hogy csináljátok? Ásni is fogsz????

Amatőr banda! Ezt, inkább meg sem hallottam. A kisvadat egyedül is megtalálja Spyke.

Kisvad….

Kikérem magamnak, én, nem is szoktam ásni. 😀 Még…