Szőrös gyerekek…

Januárban történt. 

Nem érezte jól magát Spy. Elesett volt, fájlalta a hátát. A haza vezető 51 lépcsőt nem akarta megtenni. Ölben cipeltem fel, napokig.

 A röntgenen csak egy kis folt látszott, ezért komolyabb leskelődésre volt szükség. Így, amellett döntött  Kezelő, hogy irány az MR. Havonta, mindössze egyszer van lehetőség arra, hogy a diagnosztikai központban kisállatokat is vizsgáljanak Pécsett. Szereztünk hát egy időpontot, és vártuk azt a bizonyos szombati napot. 

Ahogy közeledett a vizsgálat ideje, egyre inkább hezitáltam. Akarom én ezt? Bódítás stb? Mikor teszek jót Spy-nak? Akkor, már napok óta, az általam adott fájdalomcsillapítón élt, és igazán kis virgonc volt. Úgy tűnt minden rendben, de ez a javulás lehetett még a gyógyszer hatása. 

Januári virgonc…

Induláskor, reméltem, hogy nem bénázok majd túl sokat, hogy mindent összepakoltam, és gyorsan túlesünk az egészen. Sajnos van tapasztalatom abban, hogy is megy ez. 🙁

Spy, a kis mandula szemecskéjével nézett, és útközben szorgalmasan forgatta a fejét, próbálta kitalálni, hogy hová megyünk. Nem volt szívem olyan szavakat mondani neki, mint orvos, Kezelő stb. Így csak az mondtam, megyünk körülnézni.

Hova megyünk?

A bejutás, viszonylag egyszerű volt, hiszen napokkal korábban leadtuk a rendszámom. Amint leparkoltam, láttam, hogy jó kis park van, ha várni kell, majd legfeljebb sétálgatunk egy kicsit. Kivágódtam a kocsiból és elindultam,- Spyke nélkül- megkeresni a bejáratot. Nem találtam sehol. 🙁 Persze az nem jutott eszembe, hogy rém logikusan,  a Nem bejárat feliratnál kell majd bemenni.  Miután így felderítettem mindent, Spy-t is magammal vittem. Elsőre, nem volt sem ismerős, sem furcsa a helyzet, hiszen korábban sosem jártunk még ott. Boldogan ügetett mellettem a kutya, közben gondosan szimatolt.

Spyke, csak akkor kezdett pánikolni, amikor meglátta a Kezelőt. Idegen környezetben ugyan, de mégis csak a fránya Kezelő volt. Elkísért minket, és még pár betegét, hogy saját szemével lássa rögtön, mi a helyzet. Bár, nem Ő végezte a vizsgálatot, végig ott volt a betegeivel. Ezt hívom én szakmai alázatnak, és valódi állatszeretetnek. Megtehetné, hogy megvár egy leírást, vagy egy CD-t, de nem! Neki látnia kell. Ott kell lennie. 🙂 Pedig, biztosan tölthette volna mással is a szombat délelőttjét.

Tudtam mi fog történni, de mégis, amikor aláírtam, hogy hozzájárulok az altatáshoz, Spyke pedig az egész testével bújt hozzám, és próbált meg még ébren maradni, hosszú másodpercekig ellenállva az altató hatásának, hát, az valóban nem volt könnyű pillanat. Végül, győzött a szer, és a kis testével beleájult a karomba. Odaadni valakinek, -még ha tudtam is hogy kiváló orvos kezében van- pedig, igen csak szívszorító volt. Kimenni, egy pórázzal a kézben, közben nem hallani a kis körmei kopogását a kövön, pedig egyenesen borzasztó volt.

Kiértem és vártam. Ezalatt, volt időm megfigyelni a többi kutyust, beszélgetni a váróban. Bár, most az egyszer, semmi kedvem nem volt hozzá.

Egy darabig még morzsolgattam a pórázt, majd nekiálltam rendezkedni. Készültem a hazaútra. Behoztam a polárt a kocsiból, és előkészítettem, hogy mielőbb kijussunk majd innen. De, vissza volt még úgy harminc perc. Emlékszem, ahogy próbáltam visszafojtani a sírást, és akkor, mint eddig mindig, ha sírhatnékom volt, egyszer csak odajött hozzám egy kutya, hogy megvigasztaljon. Hatalmas busa fejét az kezembe fúrta, és csak várt. Én pedig simogattam, mire egészen felélénkült. Felugrált, és a Gadija húzta le rólam. Nem bántam. Sőt örültem, hogy ott vannak.

A két éves pitbull is vizsgálatra jött. CT, MR. Már bent volt a vénakanül, ő  volt a következő. 

– Mi a baja a kutyusodnak? – kérdezte a pitbull Gazdija.

– Nem tudom. Most próbáljuk kideríteni. Idegőrlő ez a várakozás. Ezzel a szép kutyussal mi van?

– Csontrák. Jövő héten műtik, leginkább amiatt kellenek a felvételek. 

Összeszorult a torkom. Csak ezt ne kelljen hallanom! 

Kiderült, hogy két éves kutyus, aki az alomtestvérével került hozzájuk, kölyökként.  A másik kutya, szerencsére egészséges. A beszélgetésünk félbemaradt, mert ők következtek. Láttam, hogy itt minden “szülő” egyforma. A Gazdija, saját maga cipelte be a bebódított kb. 30 kg-os kutyát, ölben. 🙂 Amíg ők, egyik vizsgálatról mentek a másikra, én újra egyedül maradtam.

Nem sokáig. Megérkezett egy újabb vidám kis lény, a családjával. A tacskó, aki két hátsó lábára lebénult, boldogan fókázott ide-oda a váróban. Ráébredtem, hogy itt mindenki nagyon komoly problémákkal küzd. Újra elfogott a sírás, hiszen azt sem tudtam mi van, mi lesz Spyke-val. Csak néztem az órát, de mintha ólom lábakon vánszorogtak volna a másodpercek. Aztán, újra kinyílt az ajtó, és megjöttek Ők. 

Életemben nem láttam még ekkora összhangot, szeretetet és ragaszkodást, és harmóniát. Nagy testű, picit őszülő fiú kutyus és a Gazdija. A kutya nyugtalan volt, látszott, hogy fél. Halkan nyöszörgött, és próbálta magát befúrni a Mamija ölébe. A nő nyugtatgatta, simogatta, de nem vette fel. Túl nagy hozzá a kutyus. Biztosan otthon elférnének egy fotelban, de ebben a váróban csak azok a fehér, rideg, műanyag székek vannak. Itt nem fog menni. Csak néztem őket, és igazán nem szerettem volna bámulni. Mégsem tudtam levenni a szemem róluk. A kutya beült a Gazdija lábaihoz, és nyomta a testét hozzá. Amíg simogatták, kicsit megnyugodott. Csendesen, halkan suttogott a nő a kutyának. Pár perc csend után, újra sírt a kutya. Ekkor lehajolt hozzá a Gazdija, és mint ahogy a gyereknek szokás, szépen elmagyarázta:

– Nyugalom, kincsem. Kérlek, ülj le ide szépen. Nem lesz semmi baj! 

Nem kellettek vezényszavak. A kutya értette, tudta, mit mondott neki, mire kérte a Mamija. Leült, és végig csendben maradt. Olyan szépek voltak együtt. Tényleg igaz, hogy az ember és kutyája hasonlítanak egymásra. Ők, különösen nagy összhangban voltak. Az jutott eszembe, hogy Spy a szívultrahangon, hogy megnyugodott, mikor suttogtam a fülébe. Tényleg!  Mi lehet már vele? Már olyan régen elvitték.

Félrenéztem, mert addigra már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.

Kinyílt a vizsgáló ajtaja. Kijött Kezelő. Spyke felébredt, mehetek hozzá. Rohantam be. A kis manóm, alig bírt lábra állni, de derekasan küzdött. Még imbolygott kicsit, de tudtam, hogy menne már haza. Felvettem, hogy ne dülöngéljen, és leginkább, hogy érezze, ott vagyok neki, és bármit mondanak majd, ő mindig biztonságban lesz.  Közben, meghallgattam a diagnózist.

Megtudtam, hogy traumából eredő, nyaki gerincsérve van. Hogyan és mikor szerezte? Nem tudom biztosan. Lehet, hogy a kutyatámadáskor sérült meg, lehet, hogy tavaly még szökés közben szerezte, mikor menekült a vihar elől.  Két csigolyát érint. Szerencsére, egyenlőre nem javasoltak műtétet, amíg reagál a gyógyszerekre, biztosan nem. Nem jó. De ez van. Megoldjuk. Mondjuk, mint minden mást is megoldanánk, ugyan úgy mint azok a Gazdik ott kint. Bebugyolálom, és elköszönünk.

A pitt Gazdija kinyitotta nekünk az ajtót, hogy könnyen ki tudjam vinni ölben a kis csomagom. 🙂 A kocsihoz érve jöttem rá, hogy a zsebemben van a kulcs, szóval ott toporgtam a januári hidegben a kocsi mellett, és emlékszem arra vágytam, hogy bárcsak Siva lennék, még pár kézzel. A pitt Gazdi ismét ott teremett. Látta bentről a bénázásom, és kijött segíteni. 

Átvette Spyke-t, még én kikotortam a kulcsot.

– Milyen könnyű! 🙂 – mondta.

Betettem a kutyám a kocsiba, megbeszéltük a diagnózist, és minden jót kívánva a másiknak, elbúcsúztunk.

Kifelé a klinikáról, az járt a fejemben, hogy milyen csodálatos Gazdikat ismertem meg. Olyanokat, akik a legnagyobb  bajban is képesek mosolyogni, és akikben megvan az az erő, hogy minden nehézségen átvergődjenek. Közösen a kutyájukkal. 🙂 Hiszen, szőrös kis gyerekeink ők, aki kiszolgáltatottak nekünk, egész életükben. A jóban-rosszban, pedig nem csak egy házasságban lehet vezérlőelv, azt hiszem. 🙂