Kisöregek…

Néhány esős nap múltán, délutánra, végül kisüt a nap. Rohanok haza a munkából, hogy Spy-t egy jó nagy körre ki tudjam vinni, mielőtt elér minket az újabb csapadékzóna. 

A nagy sietségben, otthon, csak a legfontosabbakat veszem magamhoz. Kutya, póráz, egy zacskó jutalomfalat – nem akarok most adagolással szöszmötölni- , és már indulunk is. Hosszú sétát tervezgettem magamban, egész úton, hazafelé. Azt, hogy napsütésben felmegyünk, fel a város fölé, – csak mi ketten- és kutyamód jól fogunk szórakozni.

Spyke izgatott, végigéneki az utat. Minden kanyar után, kicsit hangosabban sikongat. Boldog.

Úton…

Én is az vagyok. Mosolyogva kacsintunk össze. Már látom lelki szemeimmel, nyakig sárosan, elégedetten, és majd a nap végén, fáradtan.

Vigyori…

Megérkezünk. Elégedetten konstatálom, hogy majdnem üres a parkoló. Hétköznap van. Kora délután. A nyüzsgő városban, még csak most jön el a dudálás, tolakodás, lökdösődés ideje. A délutáni csúcs. 🙁 Mindegy. A lényeg, hogy kiszabadultunk, és mi már felülről szemléljük majd ezt a zümmögő méhkast, amit városnak hívunk.  Kicsit fúj ugyan a szél, fázósan, kicsit szorosabbra is húzom magamon a kabátom, de minket semmi nem tarthat vissza. Most már mindenre van időnk. Akár órákig is ellehetünk.

Spyke, előbb izgatottan rohangál, majd szaglászik egy sort.

Ha szerencsénk van, és kellően csendesen haladunk, talán még vadakat is láthatunk. Tudom, hogy erre jártak nemrég. Spy egyre izgatottabban porszívózik. 🙂

Ott, biztosan  van valami…

Minden tökéletes. A fények, az erdő, a levegő, a madár csicsergés, az apró erdei virágok – még van hóvirág és illatos hunyor, de már bújik az ibolya- a magány. Spy előre rohan, én gyorsan követem. Az útelágazáshoz érve, döntenem kell. Vadasabb, erdősebb, sötétebb oldal? Vagy a napfényes, de nagyon szeles?

Általában a sötét oldal nyer, de most, mégis az utóbbit választom. Spy, rátenyerel egy kidőlt fára, és jelzi, hogy máris törhetem a botot.

Ezt dobd!

Még megküzdök a kiválasztott darabért, végig a fülembe csahol. Siettet. 🙂 Meg is vagyunk. Jöhet, az irigykedés, rágcsálás, eldobálás, bot cipelés állandó rituáléja. Közben haladunk, tempósan. Egy terrier ugyanis mindig siet. 

Előttem megy, szájában viszi az értékes fadarabot, és egyszer csak megáll.

Mi a fene!

Feszülten figyel, majd kiköpi a botot is. Minden apró rezdülését ismerem. Látott valakit, vagy valami nem odaillőt, nem megszokottat. Utolérem, és láb mellett tartom. Már én is látom, mi az.

A pihenőben, a padon, ahol rendszerint nincs senki, most egy bácsi üldögél. Még messze vagyunk tőle, ő nem vett észre. Arcát a nap felé fordítva, élvezi a délutáni erdőt. 

Megrohannak az emlékek. Nagyapám jut eszembe róla. Ugyanaz az övvel összefogott barna ballonkabát, ropogós, talán csíkos ing, az élére vasalt vászonnadrág, kicsit kopott, de tiszta félcipő – nem, ez a korosztály sosem hordott mackó alsót, meg tornacsukát – és mellette egy kalap a padon. Közeledünk, mire felénk fordul. A szemüveg is hasonló. 🙂 

Spy, még vadász pózban áll, kicsit a földre lapul, és nem mozdul. Én biztatom, úgy mint mindig. Amin, Ev barátnőm mindig jót nevet. 

– Gyere Spyke, csak egy ember! – de a kutyám, nem mozdul.

Látva, hogy mennyit szerencsétlenkedem, a bácsi besegít.

– Gyere ide kiskomám! Milyen szép vagy! Hogy hívnak?

Kissé zavarba jövök. A Spyke, nem lesz jó most ide. 🙂 Végigveszem a kismillió becenevét magamban, végül kinyögöm azt, amire még kitűnően hallgat. 

– Vadika. A vadászból jön, tudja.

– Vadika! Gyere ide, te kis vadász. 

Spy, Vadika, pedig megy. Elmosolyodom, várom, hogy odafusson a bácsihoz, de megállás nélkül, tovább üget. Koszos terrier, morgom magamban.

Ekkor hirtelen, egy másik kopott, barna, ballonkabát kupac megmozdul. Észre sem vettem, hogy egy kutya feküdt a bácsihoz közel, mert eddig egy szikla takarásában volt. Á! Szóval ez a rendellenesség. 🙂

A kutyus lassan feláll, látszik, hogy fájnak már az ízületei, nehézkes minden mozdulata. Kopott kis fejecskéjén van egy nagy búb is. Rám néz, én pedig látom, hogy vak. Csak két hályogos szürke szemecske figyel rám. Nagytestű, valaha szép kiállású, nagyon vén, kan kutya. Megszimatolják egymást.

Mi, pedig úgy, mint minden jó gazda, beszélgetni kezdünk a bácsival. Csak úgy kutyások, egymás közt. 🙂

– Mennyi idős a kutyus?

– 15 éves múlt. Öreg már, nagyon. Még kölyökként került hozzám, aztán látja, kedves, hogy elszaladt az idő. Alig lát már, majdnem teljesen vak. De itt vagyunk, ketten, egymásnak.

A kutyus pedig érzékeli, hogy róla beszélgetünk. Odaballag hozzám, és megszimatol. Közben folyamatosan csóvál.

– Testszik neki, kedveském.

– Ó! A kutyák általában szeretnek. Vagy, legalábbis érzik, hogy van nálam valami finomság. – viccelem el a dolgot.

Aztán, eszembe jut, hogy most is van nálam valami. Előbányászom a túlélőcsomagból a teljes zacskó jutalomfalatot. Még intenzívebb farokcsóva következik, és az idős kutyus még jobban bújik hozzám. A szaglása kitűnő! Az étvágya is a régi. 🙂  A zacskó zörgésre, Spy is előjön az ásásból, mert amíg én húzom az időt, holmi beszélgetéssel, neki mindig akad fontos tennivalója. 🙂 A pocok lyuk még várhat. Szárított csirkés, kis halacska van nálam. Imádja. 

Leültetem, és kiporciózom neki az adagot. A vak kutyus szimatol.  Adok neki is egyet. Mint, aki minden ízt ki akar élvezni, szépen elrágcsálja. Spy, bezzeg habzsolja, majd rohan vissza, hogy tovább ásson.

A kisöreg kutya, nekidől a lábamnak. Kér még. Adok. A bácsi, látja, hogy ízlik neki a dolog, megkérdezi.

– Mi az kedveském? Mit adott neki?

Odamegyek és megmutatom a tenmyeremben, hogy halas, csirkés rágcsa.

– Én még nem is láttam ilyet. Mik vannak! Mit szólsz öreg barátom?

A kisöreg már a bácsi mellett van, és ott csóvál tovább. Lefekszik újra.

Eszembe jut, hogy nagyon magasan vagyunk, távol minden parkolótól, még távolabb a buszfordulótól. Ezért megkérdezem.

– Hogyan és honnan jöttek fel ide? Egy vak kutyussal?

– Hát kedveském, láttuk, hogy süt a nap, így kocsiba ültünk. Szeretünk autózni. A Tv toronynál parkoltam le, onnan pedig felvezettem ide, a napos oldalra a kutyát. Most, itt pihenünk egy kicsit, aztán később, majd hazamegyünk.

Elmeséli, hogy a város másik felén laknak, és általában ide jönnek, ha jó az idő. A szél, mintha hallaná a beszélgetésünket, szétfújja a maradék néhány felhőt is, hogy a nap  még ragyogóbban süthessen rájuk.  A két kis öreg, pedig szemmel láthatóan élvezi a kirándulást. 

Maradnék még, hiszen a teljes történetükre kíváncsi vagyok, de Spy indulni akar. Ránk még vár jó pár km.

Elbúcsúzom. Az öreg kutyus pedig ismét feláll, és kicsit bicegve, elindul utánunk. Csak foltokat lát, azt hiszi, mennek már haza. A bácsi szól neki, így visszafordul, és letelepszik hozzá. 🙂 Én is visszafordulok, és a teljes zacskó rágcsát nekik adom. Nem akarja elfogadni, de rábeszélem. 

Megyünk tovább az erdőben Spy-al, és végig az jár a fejemben, hogy minden nehézséget, betegséget le tudtak küzdeni együtt, közösen. Mint ahogy mi is. Csak egy ellenségünk van, nekünk kutyásoknak. Az idő!

Az idő.. Az együtt töltött, minőségi idő. Számomra ez a legfontosabb. Tudni szeretném, hogy boldog a kutyám, és jól szórakozunk, együtt, hármasban. Tudnom kell, hogy mi ketten Gazdival, jó kis családja vagyunk Spyke-nak. Elvégre, talán ezért is bízta ránk, annak idején a Vadász. Ki tudja, mit látott meg bennünk? 

Visszatérnek a gondolataim, a kisöregekhez.  🙂 Remélem, hogy sokszor és sokáig találkozunk még velük. Odafordulok a mostanra már nyakig sáros, Spy-hoz, és olyat teszek, amit séták alkalmával soha. Felemelem, beleszagolok a bundájába, és a fülébe súgom, hogy mennyire szeretem. Tudja. Arcon nyal. 😀 Sáros képpel, és bárgyú, boldog vigyorral, megyek tovább.

Azóta, mindig ha ide kirándulunk, viszek egy csomag halacskás rágcsát. Szerencsére, már a második adag is jó kezekbe került.

Legközelebb, pedig kérek is érte valamit. A teljes történetüket. 🙂 Amint újra találkozom velük, ígérem, itt is elmesélem.