Már szombaton sem éreztem túl jól magam. Bujkált bennem valami kór. A hétvégi teendőimet még elláttam- mivel két pasiról is gondoskodnom kell, nincs lazítás, nincs kibúvó, maximum ha vérzéses lázam van 🙂 – de vasárnapra lázas lettem. Mondjuk azért nem volt vérzéses láz. Felkelni sem bírtam. A reggeli sétát Gazdinak kellett -volna- megoldania. De a személyi testőröm nem mozdult mellőlem. Nem volt még elég melegem a láztól, biztos ami biztos alapon rám feküdt. Hogy ne fázzak. 🙂
Kértem Gazdit, hogy menjenek ki sétálni, de Spy nem tágított. Könyörögtem neki is.
– Figyelj, Spy! Mami most nem tud kimenni veled, de Gazdival mentek sétálni! Meg kerestek egy botot!
A bot, mindig nyerő…
A kutya nem mozdul. Felsoroltam az összes sétapartner nevét, mindent bedobtam, még az ajtóig is kimentem vele, de amint visszafordultam, leült a lépcsőre és nem mozdult. Szabotálta a sétát. A kanapén vertem tábort, Spy pedig végig mellettem volt. Ha elaludtam, rám telepedett. Ha lecsúszott a kezem, nyalogatta. Őrzött, védett. Nem mozdult mellőlem, nem evett, nem ivott, nem pisilt, nem állt fel, nem ment ki még a teraszra sem.
Nélküled, nem megyek sehova…
Gazdi is lelkesen ápolt. Gyógyszerek után kutatott a fürdőben, sőt kikereste az ügyeletes patikát is, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. 😀
Délutánra lement a lázam. Már csak hőemelkedésem volt, meg a szokásos fej, hát végtagfájdalmak, orrdugulás. Kértem Gazdit, hogy most aztán vigye ki a kutyát, ha kell ölben, mert már biztosan dolga van. Nagy nehezen kituszkoltam őket az ajtón, és keresni kezdtem valamit a házipatikában, ami nem csak lázcsillapító, és mellesleg sejtettem, hogy van valahol, csak Gazdi nem találta, reggel. Mondjuk ez nem újdonság, pénztárca, kulcs, telefon, póráz sincs meg soha. 🙂
Persze először Gazdi “kedvencei” tűntek fel. Úgy mint paracetamolos forró italok. Na ott még nem tartok. Inkább tépjék le egy körmöm – már megtették egyszer, szóval tudom milyen érzés, és biztosan tudom, hogy kisebb szenvedéssel járt mint ledönteni egy ilyen trutymót- minthogy azt megigyam. Tényleg nincs semmi. Akkor vajon honnan emlékszem rá? És akkor, hirtelen beugrott. Pár hete selejteztem és a kuka melletti zacsiban vannak a lejárt cuccok. Amit még nem vittem vissza a patikába. De jó! Feltéptem a nylont. Megvan. Igazi kincs. Ibuprofen és pszeudoefferdin kombináció. Ez kell nekem! Majdnem jó még, csak pár hónapja járt le. Gyors fejszámolás után úgy döntök, hogy inkább az amerikai gyógyszerügynökség ajánlását követem, és a reggeli lázcsillapítót leszámítva is engedélyezek magamnak egy napi teljes adagot, de legalábbis kezdetnek egy nagyobb dózist. Nevezzük löketterápiának. 🙂 Tudom, hogy fél óra és rendben leszek. Mondjuk felderengett bennem, hogy nem ártana valami gyomorvédő is. Újra kutatni kezdek. Kis szekrényben nincs, lejárt nincs. Akkor honnan emlékszem erre is? Persze! Spyke-nak van. Irány a kutya szekrénye. 🙂 Benyelem a napi adagot, és elégedetten hanyatlok vissza a kanapéra.
40 perc múlva, kimondottan jobban vagyok. Mi több picit éhes, és szomjas is. Hiszek abban, hogy a szervezetünk megmondja mire is van szükségünk. Az enyém most narancsért, almáért és sárgarépáért kiált. Nyers, préselt formában. Remek. Ebből csak a prés van otthon. 🙂
Mivel már gyógyultnak nyilvánítom magam, gyorsan sportcipőbe ugrom, és irány a bolt. Zárva. Azta! Vasárnap van. Röviden megemlékezem Tömjén Zsoltiról és csapatáról, cifra tirádák formájában, és elgondolkozom azon, hogy hol is találok én ilyenkor zöldségest. Beugrik egy kis non-stop ami előtt mindig van kint néhány láda. Bízom benne, hogy nem csak krumpli és hagyma lesz. Az van otthon is. 🙂 A sors fintora, hogy egy patika mellett parkolok. Lassan rám sötétedik. Kis, csendes, családi házas környéken vagyok, olyan helyen ahol a lámpák még amolyan régimódi sárga fénnyel világítanak, szóval, alig. Vasárnap nincs forgalom az utcában. Kikecmergek a kocsiból, és nyílik egy ajtó a szomszéd házban. Egy német juhász rohan ki, utána a Gazdája. Kinyitom a csomagtartót, és kiveszem a kosaram. Közben a kutya odaszalad hozzám, és szaglászik. Befelé a kocsiba, és engem is alaposan felmér. 🙂 Lány kutya. Valamiért vonzom a német juhászokat. 🙂
Sári és Rozi…
A Gazdájára nagyon figyel.
– Elnézést! Hagyd a hölgyet!
– Nincs semmi baj, nekem is van kutyám, biztosan érzi a szagát. -és, hogy bebizonyítsa, előbb a nadrágomat- úgy terrier magasságban- majd a zsebemet szaglássza, azt ahol a jutalom falatok rejlenek.
Kicsit meggyömöszölöm, látszik, hogy tetszik neki – a kutyát, persze 🙂 – és feltűnik, hogy se nyakörv, se póráz, se biléta nincs rajta. Lelkesen pakolom a zöldségeket, gyümölcsöket a bolt előtt, – szerencsémre volt minden- és figyelem a történéseket az utcában. A kutya Gazdája, komótosan átsétál a túloldalra, kinyit egy garázst, a kutyát pedig leülteti. Okos kislány. Mozdulatlanul ül, feszes vigyázzban, lesi a Gazdáját. Hát igen. Én is így képzeltem anno. 🙂
Elköszönünk, közben én felmarkoltam mindent amire szükségem volt, és bemegyek fizetni. Mikor kijövök a boltból, a Gazda még matat valamit a garázsban, a kutya már nincs sehol. Berakom hátra a kosaram, – csak ekkor tűnik fel, hogy végig nyitva volt a csomagtartó- és elindulok haza. Valami neszt hallok. Pedig Spy, biztosan nincs hátul. Fenébe, már zúg a fülem is.
Törzshely…
Éppen sávot váltok, belenézek a tükrökbe, és egy kutya néz rám vissza! Vigyorogva! Megvan az a pillanat, amikor a sötétből egy arc dereng fel a tükörben? Egy villogó szempár, meg egy fehér fogsor? Jó, mondjuk nem Cujo, de akkor is. Majdnem frászt kaptam. Basszus. Beugrott hozzám. Remek érzékkel, közben Gazdi hív.
– Szia! Hol vagy? Most értünk haza. Spy, mindenhova benézett már. Téged keres.
-Gyümölcsért mentem, de van egy kis baj. Nem csak alma, de egy német juhász is van a kocsimban, hátul.
– Kicsim, Te bevettél valamit?
– Igen, egy kis effedrint, de nem annyit, hogy azt vizionáljam, hogy egy kutya – mellesleg szuka, és nagyon szép, meg okos- van hátul, és éppen felporszívózza a Spyke által meghagyott jutifalatokat.
– Gyere haza, gyorsan.
-Dehogy megyek. Visszaviszem a Gazdájának.
-Miért? Gazdás? Akkor miért van a kocsidban? Elraboltad?
-Nem, dehogy! Majd hívlak. Most le kell tennem.
Visszaérek a bolthoz. A kutya Gazdája már a garázs előtt áll, kint az autó is, hívja, keresi a kutyáját. Kiszállunk. A kutya boldogan fut a Gazdájához. Én, pedig lelkes magyarázkodásba kezdek, arról, hogy nem vagyok kutyarabló, és még hebegek tovább arról is valami, hogy sosem hagyom nyitva a csomagtartót, csak éppen beteg vagyok, és még folytatnám, amikor leint.
– Semmi baj! Nem az Ön hibája. Én nem figyeltem, pedig tudom, hogy minden autóba beszáll. 🙂 Imád utazni.
Újra elköszönünk. A kutyalány már a saját autójukban feszít. Oda is a csomagtartón át szállt be. 🙂 Hazafelé azon gondolkozom, hogy ez biztosan nem történik meg, ha nincs a vasárnapi boltbezárás. 🙂
Volt ám tavaly nekünk is egy ilyan sztorink, akkor még nyitva volt vasárnap a Lidl, beálltunk a parkolóba, velünk volt a két kutyi és akkor épp egy kisbárány elpusztult anyukája helyett mi etettük Babócát, aki jött velünk mindenhova, a kutyákat testvéreinek tekintetette, sétált velünk a gáton, egyszóval családtag lett, míg vásárlotam a parkoló szélén a bozótosban a kutyik szervizeltek, a barika is kiszállt velük, egy vizslás nő odajött és nézte.nézte ezt a fura egyveleget. Gazdim azt mondta neki, hogy képzelje kutyának vettük meg, de becsaőott az eladó és barika lett belőle, de már mindegy, kutyaként neveljük. A nő picit meghökkent, de elhitte, nem vccelek, sopánkodott, hogy milyen emberek vannak, így átvert minket, szerencsétleneket. Azóta is azt hiszi, hogy Babócát kutyának adták el nekünk.