A mesebeli erdő…

Nem tudtam hogy létezik. Gyermekkorom mesebeli erdeje.

Kislányként, a kedvenc időtöltéseim egyike az olvasás volt. Amíg nem tudtam olvasni, addig olvasott Anyukám, a nagyszülők  – orrvérzésig-, de amint megtanultam olvasni, bevackoltam egy sarokba, és faltam a mesekönyveket. A tanítónénim szerint, mindig is túl élénk volt a fantáziám. Elképzeltem a helyeket, szereplőket, és ha valaki nem olvasta az éppen aktuális kedvencemet, hát beszámoltam róla. Úgy, ahogy én képzeltem.

Ma már tudom, hogy a tanítónéni tévedett, és nem túl élénk a fantáziám. Hogy lenne az, amikor nemrég élőben is láttam a mesebeli erdőt. 🙂

A nyaralásunk egyik délutáni sétáján történt. Egy kis hegyi tóhoz indultunk. Fortsee. Semmit nem mondott a név, de a helyiek esküdtek, hogy látnunk kell. Főleg kutyával. Elindultunk, hogy felfedezzük. Kiszakadtunk a városi nyüzsgésből, magunk mögött hagytuk a Wörthi tavat, és egy szerpentinen, apró táblácskákat követve eljutottunk egy parkolóhoz. Az első ami szembe ötlött, hogy minden kocsiban kutyaszállító boksz, vagy kerékpártartó van. Ez csak jó lehet. 😀

Elindultunk a tóhoz. Amint beléptünk az erdőbe, – csakúgy mint Spyke – én is az ég felé emeltem az orrom, és azonosítottam azt összetevőket. Leírhatatlan az a friss, hűs fenyőillat, ami keveredett a víz és a virágok illatával. Kezdésként, egy aprócska fahídon mentünk át. Kristálytiszta patak, benne pisztrángok. Innen csak felfelé vitt az utunk harangvirágok, mohos sziklák, hatalmas gránittömbök, óriás fák, méretes páfrányok  között, olyan puha erdei talajon, hogy úgy érzi az ember, mintha szivacson járna. A magas hegyek fenyőerdejében voltunk. 🙂 Aztán, rövid emelkedő után, megláttuk. Ott volt a tó.

Fortsee…

Már látszik a tó…

Fenyőerdő öleli körül…

A kutya életében nem volt még ilyen izgatott és boldog egyszerre. Mint egy gyerek, aki mindent ki akar próbálni a vidámparkban, és azt is egyszerre. Azt sem tudta, hol kezdje.

Vadnyomot kövessen?

Hallottad Te is, ott mozog valami?

Lemaradjon egy kicsit? Majd rohanjon hozzánk?

Jövök!

Ússzon a nagy izgalomra egyet?

Jó hideg a víz…

Botot rágjon, vagy szedjen ki a vízből?

Ez kell ma!

 Ásson? Belessen minden lyukba?

Itt lakik valami!

Tudom, hogy itt van!

Sziklát másszon? Minden magaslest kipróbáljon?

Az erdő réme…

Sziklamászás…

Magasles…

Vagy egész egyszerűen lelépjen egy kicsit, majd felbukkanjon, ahogy mindig, ha erdőben vagyunk?

A fotóalany eltűnt…

Percek múlva előkerült…

Mindig ugrásra készen…

Ennyi izgalom után, mi is elhelyezkedtünk egy kis partszakaszon, ahol a terrier kicsit megpihent Gazdival, és nézte a kacsa családot, akiket felzavart.

Gazdival…

Menekül a madár család…

Ház a tó partján…

Órákig időztünk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, a hangokkal, az illatokkal. Megtudtuk, hogy a tó kb. 30 m mély és tele van halakkal. Hatalmas gránitsziklák szakadtak a tóba az egyik parton. Elképesztően szép volt a látvány.

A sziklák…

A sziklás oldalon…

Még mindig bírta Spyke, úszott, botozott.

Kedvenc nyári sport…

Hozom…

Megvan…

Enyém!

Hogy miben más, mint az itthoni tavak? 

Először is a környezetében. Itt nincsenek stégek, lezárt, lelakatolt csónakok, kis kalyibák. Ellenben van kristálytiszta víz,hűs levegő és idilli környezet. Olyan békésen elfér mindenki. A toronyugrók, a strandolók, a horgászok, kutyások, a lovasok, a bicajosok, mert, hogy rengeteg jelzett turista útvonal vezet szerte szét az erdőben. Ellátogattunk néhány kis kápolnához is. Másodszor a mentalitásban. Itt nem látni eldobott szemetet, – még egy csikket sem- bűzölgő pottyantós budikat, – helyette van szuper kulturált verzió-  kis büféket az egekig srófolt árakkal. Itt mindenki hoz magával amit szeretne, és mindent hazavisz. Nem csak az élményeket, emlékeket, de a szemetet is. 

Végül csak elfáradt a kis büdös. Már lehetett fényképezni is. Leült, és végre a fenekén maradt pár másodpercig. 😀

Ilyen kicsi vagyok, a rengetegben…

Szerinted ki jön?

Szerencsétlenül ülök, mert azt mondtad, hogy maradjak itt!

Szóval, túl élénk lenne a fantáziám? Nem hiszem. Mert ez valóságos. Ha Karintiában jártok, ne hagyjátok ki. Kutyával, szinte kötelező. 🙂  Jövőre is elmegyünk. De akkor majd áfonya szezonban. Mert el is felejtettem mondani, hogy az aljnövényzet, áfonya! 😀

Én mindig is tudtam. Létezik!