Csak egy kutya?

El sem tudom mondani, hányszor hallottam már azt, hogy Spy csak egy kutya, mióta kutyás lettem. Ilyenkor mindig elszomorít, hogy miért kell elmagyarázni valakinek, hogy Spyke nem csak egy kutya. A családunk tagja. Akiért felelősséggel tartozunk, és megvédjük őt, akiről gondoskodunk. Aztán rájöttem, hogy az ilyen primitív létformáknak, kár bármit megmagyarázni. 🙂

Ezért, abba már bele sem kezdek, hogy egy olyan kis élőlényről beszélünk, aki nem képes gondoskodni magáról, aki egy 4 éves gyerek szintjén van, és, hogy bárki bármit is gondol is ezért rólam, én tisztelem az élet minden formáját, és nem gondolom, hogy rangsorolnom kéne, hogy csak egy ló, csak egy kutya, csak egy róka. Élőlények ők, akik éreznek, szeretnek. Önálló, csodás kis individuumok, egytől egyig. 

Aztán, a csak egy kutya kórus végre teljes hangerőre kapcsolhatott. Az, hogy jutalmat ajánlottunk érte, végleg kiverte náluk a biztosítékot. Egy kutyáért? 

És, hogy mire lennék képes érte?

Azokban a napokban, amikor Spyke eltűnt, ez egy gyakran felmerülő kérdés volt itthon.

Amikor csak ennyire volt itthon…

Tűnt már el több kutya is az ismerőseimtől – hosszabb, rövidebb időre, volt köztük terrier is 🙂 – és mindig meglepődtem mikor azt hallottam, hogy majd hazatalál, és az ehhez hasonló közönyös válaszokon. Nem tudtam felfogni, hogy lehet úgy nyugodtan aludni, hogy tudom, nincs biztonságban a kutyám, illetve nem tudom mi van vele. Ha egy kutya tényleg a családunk tagja, legalább mi kutyások ne legyünk már ennyire közönyösek. / Persze itt rögtön eszembe jut, hogy attól, hogy valakinek van kutyája, még nem biztos, hogy szereti is, nem tekinti kertdísznek, vagy nem kezeli lábtörlőként. Az állatkínzókról nem is beszélve. Fontos tudni, hogy megértem, és tökéletesen elfogadom azt is, ha valaki máshogy, esetleg “munkatársként” és kutyaként kezel egy állatot, de alapvetően szereti és tiszteli. Pl. Vadászok./ Amikor egy ismerős kutya eltűnt, – azon túl, hogy természetesen mentünk és segítettünk keresni- mindig azt mondtam Gazdinak, hogy én biztosan nem tudnék úgy aludni, ha Spy nincs otthon. Ha kell, mennék éjjel-nappal.

Nem gondoltam, hogy egyszer szükség lesz majd rá, hogy menjünk.  Azért az megnyugtató, hogy ennyire legalább ismerem magunkat. 🙂 Valóban nem tudtunk enni, aludni, élni. Folyton csak a hol van, mi van vele, mikor jön haza, mikor látom, mi lesz ha… stb. kérdéskör foglalkoztatott bennünket. Mentünk is, éjjel nappal. 

De visszatérve az eredeti kérdésre, rájöttem, hogy bármit megtennék érte, hogy visszakapjam. Tényleg bármit! / De tényleg bármit? – nemsokára megértitek, miért kérdezem/ Abban a félőrült, félig kábult állapotban úgy éreztük, nem számít semmi. Sem az idő, sem az energia, sem a pénz. Bármit odaadtam volna érte, csak újra velünk legyen, és biztonságban tudjam.Hiszen erről szól a felelősségvállalás. Ezért, minden hajszálnyi nyomba, apró ötletbe belekapaszkodtunk, hátha az vezeti haza. Olyan érzés ez, amikor tudod, ha magától nem képes hazajönni, neked kell megkeresni ezt a tűt a szénakazalban. Minden áron. Bármi áron. Tudtam, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Más kutyások ugyanezt megtennék. Vagy még többet is. De erről még mesélek később.

A keresés napjaiban új tapasztalatokat is szereztem. Hatalmas volt az összefogás, olyan emberek segítettek, akiről nem is gondoltam volna, hogy majd jönnek és valóban tesznek is valamit. Ismerősök, vadidegenek, kutyások. Nagyon, nagyon hálás vagyok nekik. 🙂 Köszönöm! Köszönjük! 🙂

Mi, bár valaki még hiányzik a képről…

De el kell mondanom azt is, hogy voltak olyanok -páran- akiknek én segítettem, és most még egy üzenet, vagy telefon sem jött tőlük. Nem azt vártam, hogy a 34 fokban kutassanak az útszélén, ez nyilván nagyon fárasztó és senkitől nem várható el. De egy telefon, üzenet, biztatás jól esett volna. Az tényleg nem kerül semmibe. Ismét meg kellett tanulnom valami fontosat. Attól, hogy én természetesnek érzem, hogy segítenem kell bizonyos esetekben, nem várhatok cserébe semmit. Hiszen emberekről beszélünk. 🙁 A hűség, kitartás, lojalitás, barátság valóban csak kutya dolog lenne? Attól, hogy azt látom,  tele van az oldal napokig “katasztrófaturistákkal” akik imádják ha dráma van, nem leszünk többen. Nem fogjuk  többen keresni. Helyre rakott néhány függőben lévő kapcsolatot, és szereztünk új ismerősöket. 🙂 Megint egy kis lecke az életről, Spyke által. A csak egy kutya tábort, pedig már nem is említem.

Az, hogy miért reagálunk így a drámára, biztosan megérne egy másik bejegyzést. Tudom nem vagyunk egyformák. Nem én lennék, ha az elmúlt hetek történéseit kihasználva, elkezdeném telerakni az oldalunkat, a rólunk készült újságcikkel, a hirdetéssel, vagy ha feltölteném a velem készült rádiós beszélgetést. Ez nem rólam szól. Sosem szólt rólam. Ez az oldal mindig is azoké volt és lesz, akik képesek ” szőrös gyerekként” kezelni a kutyájukat. A Terriererápia nem egy hatás vagy lájkvadász oldal. Akinek tetszik az úgy is olvassa, de abba sem betegszem bele, ha néhányan elpártolnak. Elfogadom, ha másvalaki másképp gondolja. Értelmes vitákba, beszélgetésekbe még bele is megyek a témáról. Itt ugyanis nem egy brand épül, és én nem szeretnék megélni a kutyámból, vagy a jó gazdi szerepében tetszelegni.

Ugyanis, pontosan tudom magamról, hogy nem vagyok ideális gazdi. Nem tartok be bizonyos szabályokat. Nem vagyok kontroll mániás.

Ennyit a szabályokról…

Nem élek szigorú keretrendszerben. Túl nagy szabadságot adok a mellettem élőknek. Naiv és idealista vagyok stb. De igyekszem. Tényleg. A blog pedig arról a fejlődésről is szól, hogy lassan de biztosan, megváltoztatott egy terrier. 🙂

Pl. Ezt is tolerálom 🙂

Amin nem változtatott a kutyás lét sem, az az, hogy pár dolgot továbbra zsigerből utálok. A leskelődést, és a más nyomorában való turkálást, és a cserben hagyást, az irigységet. Nagyon-nagyon komolyan megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy befejezem. Nem írok többet. Tudom azonban, hogy akkor az az arctalan, energiavámpír tömeg nyerne, akiket valójában abba a kategóriába sorolok, hogy nem érdekelnek. Csak azt nem értettem, ha segíteni nem tudnak vagy akarnak, miért élvezik, ha másnak rossz? Mindegy. Elfogadtam, hogy így működnek. Akkor maradjanak csak meg arctalan, szürke masszaként. Katasztrófaturistaként, akik majd szépen lassan úgyis lemorzsolódnak. 

A Terrierterápiás “kemény mag”, azok az igazi kutyások, akik a kezdetektől végig olvastak minket, értették amiket írtam, vitatkoztak velünk, támogattak, értelmesen kritizáltak, és még ma is szeretik Spyke-t, pedig biztosan nem ezt érdemelné. Azok a barátok akikkel ez az oldal hozott össze, pedig végképp nem. Tehát folytatom. 🙂 Egy terrier makacsságával. Van akinek ez jó hír, a többiek meg majd olvasnak mást. Vagy, akár leskelődhetnek itt is. 😀

De ígértem, hogy elmesélek egy másik történetet. Egy nagyon tanulságos, az élet írta mesét. Szeretetről, hűségről, összetartozásról. EMBERRŐL – csupa nagy betűvel-  és KUTYÁRÓL. Az elmúlt hetekben, sokszor gondolkodtam el azon is, hogy valójában csak a nők képesek ennyire “szélsőségesen” szeretni egy kutyát? A bejegyzés végére már tudni fogjátok a választ,  NEM!

 Egy ismerős férfi Gazdi, pár hónapja olyat tett, amire én nem biztos, hogy képes lettem volna. A végstádiumban lévő, még csak pár éves, nagyon fiatal kutyusa mellett akart lenni. Az utolsó hetekben, minden percben. Végig. Megígérte a kutyának, és magának. Ezt azonban nem tolerálták a környezetében. A munkahelyén, pedig végképp nem. Szabadsága már nem volt, azt mind felhasználta, így egyetlen választása maradt csak. Eltörte a saját kezét! Így tudta betartani azt az ígéretét, hogy mindvégig a kutya mellett lesz. A kutyusa, pedig abban a begipszelt kézben aludt el. A Gazdinak azóta sincs senkije…

Ezek után, újra feltettem magamnak a kérdést:

– Te, mire lennél képes a kutyádért?….

Megértettem, hogy ebben a kérdésben nem létezik olyan, hogy túlzás. Rájöttem, nem vagyok egyedül. Ez, pedig nagyon jó érzés volt. Mert igenis rengetegen vagyunk, férfiak, nők, akik úgy gondoljuk, hogy nem csak egy kutya. Az együtt, közösen töltött idő  – legyen az bármilyen rövid, vagy hosszú, bár szerintem semmi nem lehet elég hosszú – pedig kincs számunkra, és igenis számít!