Kedd. Valamikor délidőben. A szokásos Facebook csekkolás, Hófehérkén, az igencsak szívemhez / kezemhez/ nőtt telefonon, akinek e történetben még szerepe lesz.
Ismerős strandol, ismerős főz, ismerős kisgyereke járni tanul, eltűnt kutya. De cuki, egy terrier. Várjunk csak! De hiszen….! Á, biztosan nem ittam, meg a déli kávémat. Felhajtom, mint utóbb kiderül, a déli második eszpresszót. Most már biztos, hogy ő.
Ő…
Ilyen nincs! De hogyan? Spyke eltűnt!- ugrom fel az asztaltól.
Spy -Mamit tárcsázom, aki bámulatosan fegyelmezett, de hallom az elcsukló hangján, aggódik nagyon. Nagy nehezen lebeszél, hogy Piroskán, – na, lassan egész mesebeli leszek, de ő csak a biciklim- az esőben, Spy keresésére induljak. Inkább izzítsam a taxisokat, rádiókat, terrierterápiás csapatot. Meglesz! Spy is! Meg kell lennie!
Lassan beindulnak a megosztások is, a sokszor oly haszontalannak mondott Facebookon. Most aranyat ér. Meg a hallgatóim, aztán a barátok, családtagok is, akik osztják a hírt, szélrózsa minden irányában. De csak nem maradok nyugton. Piroska repül, sajnos eredménytelenül. Gazdiék estefelé ideugranak, alig állom meg a sírást. De meglesz. Okos ez a kutya. Nem is akármilyen.
Másnap reggel újabb kör. Leszólítok mindenkit: kutyasétáltatót / mindnek van egy elveszős sztorija, mindegyiknek a vége happy end/, hajléktalant / mind szívesen megtartana egy ilyen szép kutyit, na akkor lesz egy kör a Támasz alapítványnál is!/, parkban thai-chi gyakorlókat / megtanulok egy pozíciót, de most ugyan nem maradok így egy órán át/, postásokat / a hírükkel ellentétben nagy kutyabarátok/, vasazó kézikocsist. Megmutatom utóbbinak Spy fotóját. Körénk gyűlnek a kollégái is. Színesben jobb. Elő a mobilt.
Ez a képe, mutatom…
– Nézd csak! Ő az. Láttad?
-Ilyet még nem. De baró! Hány magos?
Magos? Fajta, ivar, szín, chip oké, de maaag? Kendermagos tyúk az van. De kutya? Mivel ezután a megapixelek jönnek, lassan összerakom, hogy nem Spy paramétereiről beszélünk. Abban a pillanatban becseréltem volna Hófehérkét, Hó-tricolorkára.
Délutánra már van beépített emberünk a vasútnál, postánál, kamionos cégeknél, az egyetemen, rádióknál. Mások céges nyomtatójából pedig, a táblázatok és jelentések helyett, egy terrier képmása bukkan elő. Kutyás és Nemkutyás, azaz az a két csoport amire az Emberiséget fel lehet osztani, egy emberként aggódik, segít. Az utóbbi tábornak, hála a türelméért.
Csütörtökön a hőségben, folytatódik a keresés. Meg kell tanulni, az embereknek vajmi kevés fogalmuk van arról, mi is egy PRT. Mivel a foxi mindenkinek megvan, innentől majdnem foxi lesz. De akkor meg újra hülyének néznek, mégis hogy lehet keresni egy majdnemfoxit? Bocs, Spyke, de én ezt egyébként is bóknak szántam, nekem ugyanis foxim van. / Azaz Foxim, akit napjában hatszor távsimogattatok, megköszönve, hogy minket választott, és bocsánatot kérve, hogy nem vagyok mindig vele./ Dél körül befut egy helyi kutyás és biciklis hölgy, aki vállalja a pecsenyére sülést, és átfésüli a mező szélét. Semmi. Polgárőr barát beizzítva másnapra. Ő nem az a meglepődős fajta. Megtanulom azt is, hogy külföldiek – értsd: angolul tudók- közelében nem ordibáljuk, hogy Spy, mert megint nő a minket hülyének nézők száma.
Ha már itt tartunk… A péntek reggel egy stratégiai megbeszéléssel kezdődik egy kávézóban, ahol sikerül Gazdit elképeszteni a spirituális konspirációkkal, amelyeket, úgy tűnik, túlságosan is hitelesen adtunk elő. Ahogy mondják, zuhanó repülőn nincs ateista. A délelőtt monoton telefonpittyegéssel telik: az Állatvédőrség oldaláról százak osztják meg a felhívást, amikor végre, akár a fanfárok, felhangzik a máskor oly idegesítő csengőhangom. Spyke-Mami az. Megvan!
Hát nem megmondtam?
Így utólag már tényleg lehet rajta mosolyogni! 🙂
Mindent megtettetek azért, hogy Spy előkerüljön. Megérte… Sikerült…