Hétköznap reggel. Korán kelünk, mert Spy sétájából nem engedünk, bármennyi programom, időpontom van is. Időben vagyunk, hiszen még csak reggel fél nyolc lesz, és mi már megjártuk az erdőt.
Séta idő…
Hazafelé tartunk, csak egy gyors átöltözés, és már indulhatok is dolgozni. A fejemben, már a napi teendők kavarognak. Közben csak araszolunk, mert megindult a terepjárós anyukák serege, iskolába tartva. Pfú! Fél nyolc. 🙁
Az utcánkba kanyarodva, a legnagyobb kereszteződésben, egy kutya lohol, farkát maga alá húzva, azt sem tudja melyik járdára meneküljön. Senki meg nem állna, dudálnak, csórikám retteg, menekül, forog jobbra-balra. Atyaég, mindjárt elütik. Satu fék. Beállok a buszmegállóba, felmarkolom azt a három szem jutifalatot ami még megmaradt a sétából, és belavírozok az autók közé. Végre a járdán vagyunk.
A gondok most kezdődnek. Retteg, megérinthetetlen és menekül. Nincs nálam a kaján kívül semmi. Se póráz, se nyakörv. Szabad kézzel kell elkapnom. A nyakát zsiráf hosszúságúra nyújtva elveszi a kaját, majd elhátrál. Még két esélyem van, és azzal sem sikerül. A busz közben dudál, nem tud beállni a megállóba, Spyke ugat a kocsiban, a kutya még inkább pánikba esik. Döntenem kell. Akkor legyen az, hogy Spy-t hazaviszem, ha jön utánam a kutya, berakom a kocsiba, ha nem, visszajövök érte még több kajával. Nem jön utánam, sőt elindul az ellenkező irányba, de legalább a járdán.
Hazarobogunk. Spy marad a Gazdival, én meg egy csomó kajával megyek vissza. Fogalmam sincs mi lesz azután, de tudom, hogy meg kell fognom, mielőtt elütik. A legtutibb csirkefilével felszerelkezve megyek vissza. Leparkolok, most már szabályosan a járda mellé. A kutya ott van még, összezavarodva. Meglátom, hívom, de tanácstalanul néz csak. Leguggolok, és előveszem a csalit. Ugyanaz mint az előbb. Egy pillanat alatt elveszi, és kislisszol. Ott szerencsétlenkedem a kereszteződésben, de csak lesajnáló pillantásokat kapok a terepjárókból. Nem baj. Valahogy megoldom. Egy terrier elszántsága munkál bennem, addig innen el nem megyek, még biztonságba nem tudom. Nem hagyom itt. Hogy néznék tükörbe, ha cserben hagynám? Itt a közönyösök, embertelenek között. Legszívesebben ordítanék. Egy gyerekre is dudálnátok, meg fintorogva kerülgetnétek, kedves emberek? Ez a kutya segítségre szorul. Csak a vak nem látja, vagy aki nem akarja látni. Mert nem az ő dolga. Én, csak azért sem csukom be a szemem, vagy fordítom el a fejem. Ne az én lelkemen száradjon, ha baja esik.
Új tervet kell kieszelnem, mert az etetés nem vált be. Elindulok, vidáman a járdán, a kocsi felé. Jön utánam. Fél siker. Kinyitom az ajtót hátha beugrik. Szuka, alapvetően nem ápolatlan, csak retteg és zavarodott. Megígérem neki, hogy hazaviszem. Tuti keresik, mert nem tudom miért, de látom, hogy gazdás. Nem tudom a nevét. Igazából semmim sincs, csak egy kis csirkém, némi elszántságom, és rengeteg időm. Ha már úgyis elkéstem. 🙂
Gondolkozom, mit kéne tenni. Kiveszem Spyke törölközőjét a kocsiból, és leterítem a járdára. Leülök, és olyan kicsire próbálom magam összehúzni, mint azt Dian Fossey tette a Gorillák a ködben című filmben. Füvet, levelet azért nem rágcsálok. 🙂 Mégis jó, hogy láttam. Meg az is jó, hogy olvastam valahol, valamikor régen, hogy el kell nyernem a bizalmát. Ott ülök, hát a járdán, a reggeli csúcsban, – miközben szánakozó, megbotránkozó, értetlenkedő, finnyáskodó pillantásokat zsebelek be az autósoktól- és próbálom elnyerni egy kutya bizalmát. Közelebb jön. Újra elveszi a kaját. Nem kapkodok, hagyom, hogy ismét hátráljon. Csak ülök és nem mozdulok. Megszűnik a külvilág. Már csak mi ketten vagyunk. Lefekszik, kicsit távolabb tőlem. Újra próbálom a kaját. Megint elveszi, de már elég közel van. Most csak a fülét simogatom meg. Kihátrál. Ezt a pantomimot adjuk elő, egészen addig, amíg áttörést érek el. A hátára fordul, a hasát mutatja és megadja magát. Megsimogatom. Felnyalábolom. Már érzem az ápolatlan, picit piszkos bundán keresztül a sampon szagot. Tudom, hogy gazdás. Beteszem a kocsiba. Körülszimatol, összegömbölyödik, és próbál aludni. A kocsi ismerős lehet neki. Lázasan telefonálok. Kezelőre és a chip olvasóra van szükségem. Háromnegyed kilenc. Eddig tartott, majdnem egy órát, hogy berakjam a kocsiba.
-Találtam egy kutyát. Megnéznéd van-e chip benne?
-Még nem vagyok a rendelőben, csak a lányok, de menjetek, odaszólok nekik.
Elindulunk. Hihetetlen, de alszik, vagy pihen. Le-lecsukódik a szeme. Teljesen nyugodt.
Beérünk a rendelőbe. Újabb feladat, hogy úgy vegyem ki a kocsiból, hogy ne lépjen le. Elképesztő, de a karomba bújik, csóvál. Könnyen beviszem. A lányok próbálnak chipet olvasni. Semmi. Aztán egyszer csak bejelez a szerkezet. Kiírják a számot, és már keressük is. Közben a kutya engem néz, ott akar tudni maga mellett. Simogatom, nyugtatgatom. Nem regisztrált chip. Újra próbáljuk a leolvasást, hátha elírtak egy számot, de már nem is találjuk a chipet. A kutya nyugtalankodik. Abban maradunk, hogy megvárom Kezelőt, aztán újra próbálkozunk a leolvasással. Közben kiderül, a kutya tüzel. Remek. Így az esély, hogy hazavigyem nullára redukálódik. Ha nem találom meg a gazdát, marad a menhely.
9 óra. Kezelő berobog.
-Ezt a kutyát találtad?
-Igen, miért? Ismered?- hitetlenkedem. Ekkora mázlim nem lehet. 😀
-Látásból. Ott lakik az utcában. Minden tüzeléskor megszökik.
-Tudod kié?
-Nem. De mi van a chippel?
Elmondjuk a sztorit Kezelőnek. Keressük megint a chipet. Újra beolvassuk. Nulla találat. Nem regisztrált. Ráadásul, mint kiderül kamu chip. Nem 9-el kezdődik. 300 ft-ért hozzák be a horvátok, és a vásárban is árulják. Kezelő, nagy tudású, kedves kollégái meg berakták. Zéró regisztráció mellett. Tovább lamentálunk mi legyen.
-Haza nem vihetem. Spyke megőrülne. Marad a menhely.
-Szerintem oda se vidd, ott csak összeszed valami fertőzést.
-Mit csináljak?
-Rakd ki a patakparton. Onnan már hazatalál.
-????????????????????????????????????????????
-Más ötlet?
-Felhívom a feleségem. Hátha ő tudja kié.
Már tárcsáz is. Újra szerencsénk van, Kezelőné tudja hol lakik. A gazdát nem ismeri ugyan, de tudja honnan szökik, így a házat legalább beazonosítottuk.
Autóba be, irány az otthona. Búcsúzóul, Kezelő még egyszer utánam kiabál, és ellát a félelmetesen jó tanácsaival, úgy mint, ha tényleg nincs otthon senki, rakjam ki a patak parton nyugodtan, de vigyázzak, nehogy feljelentsen valaki, aki meglátja, hogy kirakok egy kutyát az autóból.
Csak azért nem replikázok valamit, mert fura mód kedvelem. 😀
Autózunk a cél felé. A kutyának ismerősek a házak. Leparkolunk. A kapu zárva. Iszonyú szerencsénk van, pont beáll az udvarba egy kocsi.
-Elnézést! Önöké a kutya?
-Nem. A szomszédomé. Nagy csavargó! Hozza csak be.
Beparkolok. A kutya kiugrik. Örül a szomszédnak, látszik, hogy hazaért. Szaglászik, körbe rohan a kertben. Összefoglalom, gyorsan a sztorit, és megkérem a szomszédot, hogy mondja meg a gazdának, nagyon figyeljen a kutyájára, mert szökik, tüzel, és nem regisztrált. Megígéri, hogy beszél a gazdával, és átadja számom is neki. Búcsúzom. Amint kiállok az udvarból, a kutya lohol a kerítéshez. Csak néz utánam. Igen! Én is megszerettelek. – mondom magamban. Legközelebb, már tudom, hová tartozol… Bár remélem, nem lesz legközelebb, mert vigyáznak rád. 🙂
A történetnek sok tanulsága van. Készítettem képeket, de nem teszem fel. Nem védek senkit, de így tartom fair-nek. Hazakerült, jó vége lett. Azóta elért a gazda. Megköszönte amit tettem, és intézi tovább a dolgokat. Chip, regisztráció stb. Reggel fél nyolc előtt, még sokkal rosszabb volt a helyzet. Akkor az élete volt a tét. Számomra a legfőbb tanulság, hogy a közöny ölhet. A kosz, piszok, vér, sár, nyál kijön a ruhánkból. De a közöny okozta baleset, halál nem kimosható. Emberek, ne hagyjatok cserben senkit!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: