Az elmúlt héten -abban a kora tavaszi napos időben, februárban- minden nap láttam. Általában mi vagyunk az elsők az erdőben, így kimondottan furcsa volt, hogy mit keres egy férfi, teljesen egyedül, kora reggel ott. Kérdeztem a futókat, kutyásokat, de senki sem látta addig. Csak ült a tisztáson, egy padon, arcát a nap felé fordította. Nem mozdult, nem köszönt, csak ült ott, csendesen. Spyke, minden nap odafutott hozzá, de mivel semmi reakciót nem váltott ki, inkább visszajött. Hétvégén nézett rám először. Még soha nem láttam ennyi szomorúságot egy szempárban, eddig. Köszönt, és Spyke-ra nézett. Kicsit megsimogatta, majd felállt és elment. Akkor és ott, erősen foglalkoztatott mi történhetett vele.
Aztán a február, ismét szürke arcát mutatta. Ma reggel, már nem ült senki a padon. Az alak eltűnt. Gondoltam, egy újabb rejtély, amire soha nem kapok már választ. Azonban, a délutáni sétán minden kiderült. Éppen a túraösvény másik végén bóklásztunk, – pont 7 km-re onnan, mint ahol reggel sétálunk- amikor a ködszitálásban feltűnt a férfi. Egyedül sétált, könnyű és határozott léptekkel, és valamint mormogott magában. Kicsit ijesztő volt elsőre. Az én kis testőröm azonnal odafutott hozzá, és levette, hogy nincs baj vele.
Ismerlek, reggelről…
A férfi lehajolt hozzá, és dögönyözni kezdte, simogatta, kicsit ölelgette, valamit súgott neki. Pár méterről néztem őket. Spy, kibontakozott az ölelésből,- nem bírja jól a gyűrődést- és elkocogott a dolgára. Ásott egy kicsit. Ezért jöttünk végül is. Ez itt az ő ideje, és sétája. 🙂
Beszélgessetek csak, én addig dolgozom…
Én megálltam és vártam, hogy kijöjjön a fák közül. A férfi közelebb jött, köszönt megállt, nézte a kutyát és megkérdezte:
-Merre mennek?
-Vissza a parkolóba. Ahogy elnézem, még egy kis idő mire visszaérünk.
-Nem mennek ki a tisztás felé?
-Nem. Onnan jövünk.
-Biztosan nem fordulnak vissza?
-Nem. Hazafelé tartunk már. De miért kérdezi?
-Egyedül szeretnék lenni. Nem akarom, hogy lássák hova megyek.
-Elmondja miért?
-Persze, ha kíváncsi rá, igen.
-Van időm. A kutyám még ás egy darabig.
-Tudom milyen ez, az én kutyám is szeretett ásni. 🙂 Még csak három hete, hogy elment. Azóta, minden nap feljövök hozzá.
-Értem. Akkor most is hozzá megy?
-Igen. De nem szeretném, hogy a kedvenc helyünket – ami mindig csak a miénk volt- felfedezzék, vagy valaki megbolygassa a sírját. Itt temettem el, nem messze innen. Most, februárban történt. A legnagyobb hóesésben, felcipeltem ide, gyalog. Órákig ástam a fagyott, köves földet, egészen sötétedésig, és féltem, hogy nem lesz elég mély a sír, és a vadak majd felfedezik. Szikladarabokat is tettem rá. Senki sem venné észre, hogy ott van. Csak én tudom.
-Nagyon sajnálom. -mondtam és potyogtak a könnyeim. -Ígérem, tiszteletben tartom a kérését. Mi már indulunk is vissza.
-Tudja, örültem ám maguknak, minden reggel. Bár nem mutattam ki, de pár percre boldog voltam reggelenként, munka előtt. A kutyájának látványa, és ahogy minden nap közeledett kicsit hozzám, átsegített a legnehezebb napokon. Maga, pedig olyan türelmes vele, látszik, hogy nagyon szereti. Tudja, sok kutyást láttam, reggel is, de néhányan nem adták meg azt az időt a kutyának, ami jár neki. Siettek. Húzták a kutyát maguk után. Noszogatták őket. De maga nem. Ezen a kiskutyán látszik, hogy nagyon szeretik.
-Ez így van, és persze én is imádom a reggeli sétákat. Az erdőt, a színeket, a levegőt, és Spyke-t. Nekem így indul jól a napom. De, én sosem láttam Önöket reggelenként. Pedig, lassan 8 éve, minden nap oda járunk.
-Mert mi nem reggel, hanem délutánonként sétáltunk arra. Az volt a mi közös időnk. De, most mennem kell. Már vár rám.
Elindult. Dolga volt. Én pedig, továbbra is torokszorító fájdalommal, hazafelé indultam. Spy, szorosan mellettem kocogott. Ránéztem, lehajoltam hozzá, és megpusziltam, és beleszagoltam a fülébe. Hallani akartam a szívverését. Ő rám vigyorgott, és elmúlt az a keserűség. Elszaladt egy botért. O.K. Értem. Dobtam is. Hangosan nevettem, ahogy a fejem búbjáig ugrált.
Hozom…
A férfi, még visszanézett – láttam, hogy tetszett neki a gumikutya- , hogy tényleg nem követem-e. Miután megnyugodott, hogy nem, rám mosolygott és integetett.
Nem is sejtettem, hogy ekkora fájdalmat cipel, hetek óta. Elgondolkodtatott. Számomra a legmeghatóbb az volt, ahogy beszélt a kutyájáról. Úgy, mint ahogy csak azok tudnak beszélni róla, akik valóban szeretnek, akik tényleg szimbiózisban élnek a legjobb barátjukkal. Értitek, ugye?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: