Nyáron történt. Családilag kivonultunk a közeli állat menhelyre, hogy megsétáltassunk egy kutyust, és segítsünk egy kicsit. Kutya eledellel, gyógyszerrel.
Persze ezt sem bíztuk a véletlenre. Előtte, még itthon kiszemeltük a lányt, akit szerettünk volna sétálni vinni. Ki mást, mint egy terriert. 🙂 Egy hátizsáknyi cuccal készültem. És ez nem az adomány volt. Gondoltam, biztos nem jövök zavarba semmitől, ha van nálunk, kullancs elleni csepp, kutya fésű, kaki szedő zacsi, több mázsa jutalom falat, póráz hegyek, nyakörv, pokróc, naptej, fertőtlenítő kendő, és víz. Elvégre terrierekről van szó. Így minden lehetséges. 😀
Többször voltunk már kint, és mindig nagyon jó érzés segíteni. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy próbálja ki. Megsétáltatni egy nagy mozgásigényű kutyát, aki egyébként egész nap egy kennelben ül, és szebbé tenni a napját, mindig nagyon nagy öröm. Otthagyni, hát az már elég kemény. 🙁
A menhely, egy erdő és egy legelő közelében van. A terület gondosan körbe van kerítve. A bejáratnál leparkoltunk, és az ugató kórus kíséretében bementünk az irodába. Átadtuk az adományokat, és igyekeztük Spyke figyelmét elvonni az olyan helyektől ahol rágcsálók, sünök, madarak, egyéb izgalmas lakók vannak.
Ezt kérem!
Amíg, hozzám kihozták a kislányt, Gazdi és Spy a vaddisznó felé vették az irányt, hogy almát adjanak neki. Ja igen, két kiló alma is volt nálunk, mert azt a csacsik, lovak, kecskék, malacok meg mit tudom még mik, szeretik.
A szabályok a következők. Zárásra vissza kell érni. Sétáltatni, csak pórázon lehet. Ezért volt nálam több km összhosszúságú pórázszerkezet. A kislány, egy Syke-ra nagyon hasonlító kutyus volt. Amint felkerült rá a nyakörv és a póráz, már száguldott is Spyke és Gazdi után. Igen, ez a lebegés a póráz végén, nagyon ismerős volt. Fogalmam sincs, hogy képes felrepíteni bárkit, egy alig 10 kg körüli kutya. Lóhalálában, beértük őket. Meleg volt, ezért bevettük magunkat az erdőbe. Ott van egy kis csermely, ahol kicsit hűsölhetnek a kutyák. Spyke, persze hozta a formáját, és egy varacskos disznó gyakorlottságával hempergett a sáros részen. Ő póráz nélkül közlekedett. A lányka csak nézte, a lábát nem tette a vízbe, nemhogy hasonló szörnyűségre vetemedett volna. Gazdi meg is jegyezte, hogy milyen ciki, hogy egy menhelyes kutya tisztább mint Spyke. 🙂 Hát ez van.
Mi van? Ez csak sár. Lejön…
A következő programpont a legelőn futkározás volt. Gazdi és Spyke botoztak. A kislány, pedig ott ácsorgott mellettem, és nyüszögve nézte őket. Semmi nem érdekelte. Nem kellett a jutalom falat, nem érdekelte már a simogatás, csak játszani, futni akart. Gondoltam egyet, és elengedtem. Csatlakozott Spyke-hoz, és ketten, kétfelé rángatták a botot. El nem mozdult mellőlünk. Ha behívtam Spyke-t, ő is jött. Egész délután rohangált, ásott, hempergett a fűben és vigyorgott. Lassan lemenőben volt a nap. Élveztük, hogy nincs már olyan meleg, és leültünk kicsit a fűbe. A kutyák mellénk feküdtek. Gondoltuk, olyan hosszúvá és tartalmassá tesszük azt a napot a kislánynak, amennyire csak tudjuk. 🙂 Végül, úgy zárás környékén elindultunk vissza. Pórázon volt újra a kutyus, és fáradtan bólogatott mellettem.
A döbbenet akkor ért minket, amikor elértünk a menhelyhez. A kapu zárva volt. Az iroda, onnan még jó 500 méterre volt, és az ablakok nem arra néztek, ahol voltunk. Szóval ott álltunk, kizárva. Persze ki mással történik ilyen, mint velünk. Nem volt mit tenni, – hiába kiabáltunk, csak a kutyák ugattak egyre hangosabban- valahogy ki kellett találni mi legyen. Gazdi átmászott a kapun. Egy olyan, frankó magas – kb 2 méteres- kapun. Ja, neki könnyű, mert magas, és mivel versenyszerűen kenuzott, még nem láttam olyan sportot amiben ne lett volna jó, Mit neki egy ilyen kerítés. A kapu alatt pedig, rögtön utána kúszott a kislány. Bingó. Akkor most én jövök, és Spyke. Valahogy átkínlódtam magam a vasszörnyetegen, és hívtam Spy-t. Csak állt és bámult, és fogalma sem volt, miért is kéne neki átkúszni a kapu alatt. 🙂 Bevetettem mindent. Elhangzott a “kúszik” vezényszó, csalogattam juti falattal, úgy csináltam mintha otthagynám, de csak nem mozdult. Gazdi dörmögött valamit az agility-ről, ahová ezek szerint, tök feleslegesen jártunk.
Családi agility… / Forrás: Google képkereső/
Végül, a kislány megelégelte az egész bénázást, és kikúszott Spyke-hoz. Basszus. Ott álltunk bent, ketten Gazdival, még a kutyák kint várták, hogy kinyissuk a kaput. Új terv kellett. Gazdi elrohan az irodába, addig én, visszamászom hozzájuk. Azért választottuk azt, hogy gazdi megy be, mert nem tudtuk, hogy szabadon vannak-e már az őrkutyák. Zseniális. Újra átkínlódtam magam a kapun, és ott tartottunk, mint kb. 10 perccel korábban. Csak, Gazdi végre birtokon belül volt.
Hosszú percekig vártunk. Semmi sem történt. Biztosan valami baj van. Ekkor, a legborzasztóbb forgatókönyvek jelentek meg előttem. Úgy mint: 1. Megtámadta Gazdit az őrkutya. 2. Sebesülten fekszik valahol. 3. Ő, várja az én segítségem. 4. Hány perc alatt ér ide vajon egy mentő?
Döntenem kellett. Összekötöttem a kutyákat egy pórázzal, és a kerítéshez csatoltam őket. Harmadszor kínlódtam fel magam aznap kapun. Én, tényleg nem egy lendülettel, nekifutásból másztam át, hanem úgy igazán bénán, apránként. Amikor a tetején hasaltam, -egyik lábam még kint, másik pedig bent volt- megjelent a látóteremben két alak, akik közeledtek felénk. Spyke ugatott, a lány is csatlakozott. Éppen a maradék méltóságom akartam megőrizni mikor odaértek.
Gazdi vigyorogva, megszólalt:
-Ő, ott a kapun a feleségem.
-Helló!- nyögtem ki lazán, úgy mint akinek teljesen természetes, hogy egy kapun csimpaszkodva találnak rá.
-Akkor bejössz? – kérdezte Gazdi.
A pasi majd megszakadt a röhögéstől. Végül inkább kifelé huppantam. Harmadszorra aznap. Kinyitotta a kaput, és besétáltunk, pórázon a két kutyával. Teljesen lazán. 🙂
Mint kiderült, nincs még kint az őrkutya, csak azért tartott ennyi ideig előkeríteni valakit, mert éppen etetés idő volt.
Egy jó hír, azonban még hátra volt. Vittük vissza a kislányt a helyére, amikor előszaladt az egyik gondozó, és felkiáltott.
-De jó! Megvan ez a kis csavargó!
-Persze, hogy megvan. – forgattam a szemem. – Csak sétálni vittük. Nem elraboltuk.
-Tudom, de zárás után is őt kerestük, mert jött érte az új Gazdája.
-Elnézést, kint ragadtunk. De azért holnap is jön érte?
-Persze! Felhívom, hogy megvan, csak sétálni volt. Nagyon fog örülni neki, mert tényleg csalódott volt, hogy nincs meg a kutya.
Másnap én is telefonáltam. És, igen. A kislány már Gazdához költözött. Remélem, nem viselte meg pszichésen az utolsó napja, a kóterban. Talán, nem az volt a legrosszabb…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: