Egy éve kezdtem írni a blogot. Egészen pontosan 2014. február 12.-én, született az első poszt. 🙂 Többé- kevésbé folyamatosan írtam. Ezzel, megleptem nemcsak magam, de Gazdit is. Nem jellemző rám, hogy valamiben ennyire kitartó vagyok. Amikor arról elmélkedem, hogy mennyire változtatott meg minket, engem Spyke, akkor biztos, hogy az első ami eszembe jut, hogy egy terrier kitartó, és lassan én is azzá váltam. Spy, nem ismeri a lehetetlent, vagy azt, hogy ő nem képes valamire. Csodálattal nézem, ahogy számomra reménytelennek, vagy nehéznek tűnő dolgokat megold. Ahogy nem ad fel semmit, akár keresésről, akár ásásról is van szó.
Hiába, sok a munka…
Az ő kitartása sokszor adott erőt. Végre úgy érzem, valamiben én is hasonlítok már őrá. Egy terrier kitartásával írok Nektek. Néha fárasztó. Sokszor azt gondolom, hogy ez rajtam kívül senkit sem érdekel. Aztán jöttek a biztatások, visszajelzések, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem nehéz. Sőt, hogy mostanában már kimondottan könnyű az írás. 🙂
Amiért elindítottam a blogot, az az volt, hogy a naponta – a médiából, világhálóról- ránk zúduló nyomor és szomorúság közepette, legyen valami vidám is. Egy hely, ahol nem kioktatnak, vagy megkínzott állatokkal sokkolnak, vagy elmagyarázzák, miként kell bánni egy kutyával, hanem ahová belépve, egy hétköznapi, de semmiképpen nem idealizált, esendő és néha mulatságos kutyás család életébe leshettek be. Egy hely, ahol megosztom a történeteinket, tapasztalatainkat. Amiből aztán minenki azt szűr le, amit szeretne. vagy azt, hogy totálisan zakkantak vagyunk, vagy azt, hogy ő soha nem így csinálná, esetleg azt, hogy van egy jó ötlet, ami működhet. Arra azonban én sem számítottam, hogy mindeközben a mi életünk fenekestül felfordul. Mivel ezek nem túl pozitív dolgok voltak, úgy gondoltam nem is írom meg őket. Pedig az elmúlt egy évben sok mindenen átmentünk, közösen, családként. Voltak veszteségek, – például, mikor megszűnt a munkám, vagy egy második kutyus befogadása meghiúsult- betegségek, – amikor kiderült, hogy a testvérem rákos – de, mindenből kilábaltunk együtt, közösen. Kutyás családként. Gazdi és Spyke, átsegítettek mindenen. Számíthattam mindig, mindenben rájuk. Igyekeztem értelmesen tölteni azt az időt amit akkor nyertem. Próbáltam jobb feleség, ember és jobb gazda lenni. Bármi is történt, az biztos, hogy Gazdi és Spyke nem szenvedhetett hiányt semmiben. Arra is figyeltem, ha nagyon mélyen voltam, inkább ide sem írtam. Senkit sem akartam terhelni a mi problémáinkkal. Ti, akik a blogot olvassátok, ugyanúgy nem érezhettetek meg mindebből semmit. Sokszor az írás volt az, ami segített. Ha valakinek volt egy vicces megjegyzése, mondata, vagy képe, hát az napokra feltöltött.
Idővel minden megoldódott. A testvérem már jobban van, és én is dolgozom. 🙂 Ezért is említem meg mindezt, csak úgy, utólag. 😀
Sok mindenkinek tartozom köszönettel. Nektek olvasóknak, hogy kitartottatok, velünk voltatok egy évig. Gazdinak, hogy megteremtette számomra a félelem nélküli, biztonságos és szeretet teli életet. Spyke-nak, hogy egy négylábú, szőrős kis lélekgyógyászként dolgozott velem, rajtam.
A terapeutámmal…
A szüleimnek, hogy sokszor segítettek, ahol és ahogy csak tudtak.
A blog pedig összehozott egy kis közösséget. Sok új embert ismertem meg. Még ha csak virtuálisan is, de részesei letettek a mindennapoknak. Akikkel pedig személyesen is találkoztam, – és igen, éppen tegnap is történt ilyen 🙂 – minden képzeletemet felülmúlták. Én úgy érzem, itt és most jó kutyásnak lenni. Jó egy olyan színes közösségből ötleteket, megoldásokat, erőt meríteni, ahol az olvasók folyamatosa zrikálják és biztatják egymást. Nem szeretnék semmin változtatni. Legyen csak részese a történeteknek a Vadász, és nevessetek továbbra is velünk, vagy rajtunk. A kínlódást, okoskodást, ész osztást, nagyképűséget hagyjuk meg továbbra is másoknak. A Terrierterápián ilyesminek, továbbra sincs helye. 😀
Bár már egy éves a blog, még nem értem el vele a személyes célom. Tudjátok, hogy számomra nagyon fontos, hogy segíthessek a kutyáknak. Bevallom, van egy kis csoport akik közel állnak a szívemhez. Ők a Foxterrier fajtamentők. Bár a magam eszközeivel támogatom őket, a végső cél mégis az lenne, hogy egy olyan blog jöjjön létre, amit olyan sokan olvasnak, hogy szívesen megjelennek rajta a hirdetők is. A hirdetésből befolyó összeget pedig nekik szánom. Közel vagyunk hozzá, és remélem egy év múlva, már arról írhatok pár sort, hogy mi itt a blogon hogyan tudtuk őket támogatni. Mert igen, olvasással is lehet segíteni. 🙂 Meg írással is, de ez legyen az én feladatom.
Remélem folytathatjuk. Közösen. Terrierterápiások, mit szólnátok hozzá?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: