Lehet ezt még tovább fokozni?

Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenhez, ami csak eszünkbe jut, szocializáljuk a kutyánkat. Így, simán elkerülhetők az olyan kínos esetek, amikor például megugat egy sérült embert. Igyekeztem én is. Megtettem minden tőlem telhetőt. Úgy látszik, ez nem sikerült maradéktalanul. Az, hogy egy erdei út mellett álló, szemetesben hagyott, nyitott esernyőt, amit éppen tépáz a szél, megugat, még nem gond. Nyilván, ilyen szituációkat nem szimuláltunk neki kölyök korában. Azt azonban már nem értettem, ami idén nyáron történt.

Nyaraláskor, mindig tartunk lazulós estéket. Ilyenkor hám kerül Spyke-ra, hiszen így egyáltalán nem húz, és esténként beülünk valahová vacsorázni.

Vacsora előtt…

Tudjátok, vega lévén, nekem ezek igazi lukulluszi lakomák. Hiszen, a legtöbb magyar étteremben, – tisztelet a kivételnek- rántott sajt és vagy gomba, meríti ki a vegetáriánus menüsort. 

Ez idén nyáron sem történt másképp. Már a délelőtti -városban tartott-  felderítő körúton kinéztem az éttermet. Végigböngésztem az étlapot. Bingó, itt egy hónapig elélnék. Klassz, teraszos tóra néző, résszel. Ideális. Csak egy dologgal nem számoltunk, hogy főszezon lévén, gyakorlatilag kihalásos alapon lehet csak bejutni. Szabályosan sorban álltak előtte a népek. Nem baj, aznap este, mi a tóparti sétánynál andalogtunk hármasban, -már amennyire az andalgás lehetséges korgó gyomorral-  és úgy lestük a felszabaduló helyeket, mint sólyom a mezei pockot.

A tóparton…

Amikor láttuk, hogy valaki fizet, én repülő rajtot vettem, és fülig érő szájjal bejelentettem, hogy ketten vacsoráznák és van egy kutyánk is. A pincér, kedvesen a bejárat előtti, fotelekhez vezetett, és leültetett, mondván, hogy vannak foglalásaik, de addig is igyunk valami, mindent megtesz, hogy bejussunk. Már ennek is nagyon örültünk, hiszen betettük a lábunkat, az ajtórésbe. 🙂 Rajtunk kívül páran, még várakoztak itt, de a mellettünk lévő asztal, és fotelek még üresek voltak. 

Miközben, iszogattunk, – Spyke is, hiszen a miénkkel együtt jött meg az itala 🙂 – néztük az esti nyüzsgést, egyszer csak megállt előttünk egy autó, és a jobb oldalon ülő nő lefényképezte Spyke-t. Ez elég furcsa volt, de semmiképp nem szokatlan, ott ahol gyerekek és kutyák a város legszebb parkjában közösen játszanak, és senki nem aggódik feleslegesen. Valamiért, itt Spy is szeret labdázni. Meg a szökőkútban, és a tóban is úszni. 

Megvan, nem adom…

Újabb, labdás kör…

Már a tóban…

Aznap, már volt egy meglepő esetünk. Éppen, parkból sétáltunk a szállásunk felé, amikor szóba elegyedett velünk egy nő, és élénken érdeklődött, hogy mitől ilyen jól nevelt a kutyánk. Leesett az állunk. Nem elég, hogy a felismerte, hogy PRT, de még jól neveltnek is titulálta. Hát, ilyen sem gyakran fordul elő itthon. Aztán este a vacsorára várva, békésen feküdt az asztal mellett Spyke, és lefotózták. Hihetetlen volt megtapasztalni azt, hogy itt a kutyákat ennyire szeretik, és mennyire társként kezelik.

Éppen ezen lamentáltunk, amikor megérkezett egy pár, babakocsival. A nő bement, de ugyanarra a sorsra jutottak mint mi, a” kispadon” kellett várakozniuk. Így kerültek mellénk. A mi asztalunktól távolabb eső foteljük mellé parkolták le a kocsit. Mivel a kis “császármorzsánk” ott feküdt a lábamnál, azonnal volt is közös témánk.

Várjuk, hogy bejussunk…

Rögtön felismerték, hogy ő egy PRT. Aznap, már ők voltak a másodikok. Itthon, két találatra 3 évet várunk. Elmondták, hogy nekik is van otthon kutyájuk, két nagy testű kan, akit nem tudnak behozni a városba, de milyen, jó, hogy egy kistestű, simán bemehet mindenhova. 🙂 Ez tényleg így volt. Bárhová is mentünk mindenhol kutyák lazultak,együtt a gazdáikkal. A tóparton, a parkokban, a kávézókban, az éttermekben, a szállodákban. Kutya jó hely volt. 🙂

Agyon dicsérték a Spy-t, és mint kiderült, hogy rajonganak a PRT-ért. Gondoltam, én is udvarias leszek és beszéljünk az ő gyerekükről is egy kicsit. Annak ugye minden szülő örül.

– Milyen szerencsések, hogy így alszik a kicsi.

– Igen. Egész nap a tóparton voltunk. Ettől totál kimerült.

– Igen. Gondolom. A nap meg a víz, csodákat művel. Még a mi kutyánkkal is. Képes egész nap ásni, úszni, labdázni. Egy hét sok is neki. 5-6 nap után már látszik, hogy merül az akksija.

– Jaj, ezt ismerjük. Mi is a fél délelőttöt a parkban töltöttük, aztán levittük a kisfiunkat a partra, és ott rácsodálkozott a ludakra. Nagyon tetszett neki.

– Mi a neve?

-Alex. Még nincs egy éves. Ez az első nyaralása. Minden új neki. De szerencsére imádja a vizet, úszógumiban. 🙂

Még csevegtünk volna tovább, de jött a pincér, és szólt, hogy az ő asztaluk már elkészült, hiszen nekik volt foglalásuk. Felálltak és elindultak befelé a kocsival. Ekkor történt az, amiért ott legszívesebben elsüllyedtem volna, fotelestől. Spy, mint aki eszét vesztette elkezdte ugatni a kocsit. Felállt a szőr a hátán, és folyamatosan morgott, ugatott. Nem értettük, hiszen nem ez volt az első babakocsi életében amit látott. Gyerekekhez, terhesekhez, sérültekhez, járművekhez is szocializáltuk. Soha nem volt gond, ha babakocsis, bicajos, rolleres, szánkós, vagy bármilyen eszközös ember jött. Éppen nagy levegőt vettem, és kezdtem volna elmagyarázni, hogy ez nem mindig megy így, és mennyire sajnálom, és elnézést, meg bla,bla,bla, amikor Alex kinézett a kocsiból. Persze, hogy felébredt erre az ugatásra.

Először csak morgott, aztán felhúzta az ínyét és rávicsorgott Spyke-ra. Alex, a Parson Russell Terrier. Egy kutyáknak készített abakocsiban. 😀 Lehet ezt még tovább fokozni?

Kutyás babakocsi, addig még én sem láttam ilyet…