Ki nevel a végén?

A mai történetem  a szeretetről, aggódásról, összecsiszolódásról, gondoskodásról, változásról és a kutyás létről szól. 

Emlékszem az első időszakra, a nem akarok kutyát, nem akarok felkelni hozzá, nem akarok pisit takarítani, vigyük vissza időszakra.

Mert igen, volt néhány nagyon komoly mélypontom az elején. Ébren feküdtem, éjszaka az ágyban. Pontosabban az ágykereten. Mert a kezem mindig hozzá kellett, hogy érjen a kuckója rácsához, hogy nekem tolhassa valamelyik alkatrészét, és elégedetten durmoljon. Gazdi a másik oldalamon, füldugóval csinálta ugyanezt. Csak én voltam ébren. Azon gondolkoztam, hogy mi lesz ha nagyobb lesz Spyke. Amikor majd nem a macskatárolóban alszik, hanem szabadon, akkor ha lelóg véletlenül a kezem, vajon megharapja majd? Mi lesz ha nagyobb lesz? Fogom tudni akkor is szeretni?

Szeretni fogom, ha nagyobb lesz?

Hogy fogok ezután élni, mindig mindenem tiszta kutyaszőr lesz? Soha nem utazunk már sehová? És azok a rémes kutyakaják, hát már a gyomrom is kifordul a szaguktól. Na meg, ugye húst eszik. 😀 Mi lesz ha a fejemre nő?

A felforgató megérkezett…

Szégyen vagy sem, ezek a gondolatok lefoglaltak egy darabig. Nem szeretem az olyan ” Szűz Mária típusokat” akik soha nem képesek elmondani, hogy igenis vannak sötét gondolataik, amikor pokolba kívánják az egész hercehurcát. Amikor A, B, C, …ZS terveket gyártanak arra, hogyan csinálják vissza az egészet, és hogyan kapják vissza az régi életüket. Nekem az első pár hét ilyen volt. A vég nélküli felkelések, utána olvasások, mit kell csinálni ha…, evett-e, kakilt-e, mikor jár le a karantén, mikor van suli, oltás stb. körül forgott a világ. 

Jó pár dolog megváltozott mostanra. Egy dolog azonban konstans. Az ágykereten alvás. Csak most azért szorulok oda, mert Spyke kitúr. Egy ilyen pici kutya, úgy tud tolakodni, hogy ha nem vagyok résen, akkor nemsokára a kutyakosárban találom magam. 😀

Így utólag, nagyon bánom már, hogy nem tudtam az első közös heteinket, hónapjainkat maradéktalanul élvezni, mert Spy olyan hamar felnőtt. Hiába magyarázta mindenki, hogy készítsek sok fotót, meg használjam ki jól ezt az időszakot, mert nem lesz örökké kicsi, bennem csak a görcsös megfelelni vágyás volt. Tényleg nem tudtam kellően lazán venni a dolgokat. És. Alig van képem róla, kis pisis korából.

A kis pisis…

Ha valamin változtathatnék, na akkor ez biztosan rajta lenne a listán. Gazdi, ezt sokkal jobban csinálta. És! A a munkaszervezést is. 😀 Az, hogy rám hárult sok minden, talán azért volt jó, mert kialakult egy olyan kapocs, ami szavakkal leírhatatlan.  Eközben szépen, lassan megváltoztam én is. Sokkal érzékenyebb, elfogadóbb, türelmesebb, lazább, mozgósabb lettem.

Ami nem változott, az a görcsös aggódás, ha valami baj van. Mert ugye nem tudja elmondani. Nekem kell kitalálnom, észrevennem. Ha fáj, ha lázas, ha nem eszik, ha nem tud enni, ha kedvetlen, ha ki van száradva, ha nem jók a leletei és még sorolhatnám. Időközben, megjártam jó néhányszor a poklot is. A babézia alatt például rettegtem, hogy túléli-e, vagy akkor is féltem, amikor idén 2-3 alkalommal “rohama” volt, és végül egy szívultrahang kellet, hogy megnyugodhassak. Nemrég, pedig egy szövettan miatt aggódtam.

Orvosnál jártunk…

De ha nem a betegségek, akkor a sérülések, verekedések, eltűnések miatt izgulok.

Ha visszanézek a kezdetekre, így utólag, minden aggodalmam felesleges és gyerekes volt. Spy mellett felelősségteljesé váltam. Már nem csak Gazdi és én vagyok, hanem Ő is. Minden döntésünket úgy hozzuk meg, hogy figyelembe vesszük, mi a legjobb neki. Például, soha nem megyünk nélküle sehová. Még nyaralni se.

Nyaraláskor…

 Sokan mondják, hogy nálunk jó kutyának lenni. Talán. Remélem! 😀 Bár ilyenkor azt válaszolom, ha nem így csinálja valaki, ha nem érez elkötelezettséget, felelősséget, nem aggódik néha, akkor minek neki kutya? Ha nem viszik ki, csak a kertben van, ha nem veszi észre, hogy beteg, ha állandóan bezárja, magára hagyja akkor minek neki kutya? 

Mert  a lelkem mélyén tudom, hogy bár hajlamos vagyok a szélsőségekre, mégis inkább ez a helyes hozzáállás. Az idő hihetetlenül gyorsan telik, és én szeretném tudni, hogy a kutyám boldog, és mi mindketten igazán jó gazdik vagyunk. 

Aki kutyát tart, óriási felelősséget vesz a nyakába. Olyan lehetőséget kap, amit a nem kutyások el sem tudnak képzelni. Egy társat, aki mindig örül, mindig vár, mindennel tud játszani, és aki mindent visszatükröz. Aki tanít és nevel. Szép csendben, némán, de nagyon következetesen. Akivel lesznek közös rituálék, jelrendszerek, emlékek, játékok.

Mi ketten…

Az egyik kedvenc rituálém, a reggeli kávézás. Én sosem kávézom. Őszintén szólva, nem szeretem még az illatát sem. Nem úgy Gazdi!  Egyedül megissza az én adagom is. Reggel, mindig ágyba kapja a kávéját. Én főzöm. Beviszem Neki, egy kis teasütivel. Spyke, addigra már a helyemen fekszik, ágymelegítő pózban.

Ágymelegítő…

Én is visszamászok közéjük, és a kutya nyál csorgatva várja a fél teasütit. Ha nem kéri, tudjuk, hogy beteg. Ez eddig, maximum pár alkalommal fordult csak elő. Amíg mi beszélgetünk Spy összegömbölyödve visszaalszik. Minden napunk így kezdődik. Van aki a közös reggelizésre esküszik, mi erre. Ha Gazdi nincs itthon, nincs teasüti sem. 😀

Tudom, hogy vannak különbségek a kutyás és nem kutyás életformák között. Pár hete én is szembesültem ezzel, a családban.

Az történt, hogy egy nem kutyás rokonunkat kellett felvennem az állomáson. Mivel tudtam, hogy egy született ÁNTSZ ellenőr veszett el benne, kitakarítottam az autóm. Aki kutyás, az tudja, hogy a szőnyegben, kárpitban mindig marad pár szál. Nincs az a porszívó, ami mindent kiszippantana./ Ez ügyben kéne írnom a NASA-nak. Mert embert küldeni a világűrbe lehet? Kutyaszőrt maradéktalanul kitakarítani nem? / A rokon megérkezett, beült és láttam, hogy azokkal a mikroszkopikusra állított szemeivel vizslat. 

– Mi a baj?- kérdeztem.

– Semmi. Csak beteg vagyok, nem mondhatnám, hogy  csúcson van az immunrendszerem és most még mindenem szőrös is lesz.

-Allergiás vagy a kutyaszőrre?

-Nem. Csak utálom.

-A vonaton nem aggódtál? Hogy kik és mit terjesztenek. Én kitakarítottam a kocsit. A MÁV vajon végigküldte a fertőtlenítő szolgálatot mielőtt felszálltál? És csak most mondod, hogy beteg vagy? Mi van, ha az veszélyes a kutyákra is? Egyébként pedig, a fejtámlán több hajszálad maradt, mint amennyi kutyaszőr van a kocsimban összesen.

Nem sűrűn vannak ilyen kirohanásaim. De akkor úgy éreztem, hogy felesleges gonoszkodás az egész. A szó minden értelmében csak szőrszálhasogatás. 😀 Én, pedig mindössze megvédtem egy családtagomat. A kis szőrös kölköt. 😀 Ismét megtenném, talán csak finomabban.

Hogy miért mondom el mindezt? Mert pár éve, nekem is ugyanezek voltak a problémáim. Mik aggasztottak? Poratka, kutyaszőr, allergia, stb. Min aggódok ma leginkább? Minden rendben van-e a családunkkal. Jól van-e Gazdi és Spyke? És, hogy esetleg van pár szőrszál a kabátomon, netán sáros a cipőm, vagy a nadrágom, mert felugrálnak rám más kutyák? Nem izgat. Sőt, még a bevásárlást is elintézem a kutyás cuccomban. Mert már nem érdekel, hogy mit gondolnak a nem kutyások. Mert legyünk őszinték. Tényleg ez lenne a lényeg?

Ami persze nem változott, és nem is fog soha,- hogy bár Spyke mamija is lettem- megmaradtak a csajos dolgaim. A tűsarkuk, a kiegészítők, az illatok még mindig fontosak nekem. Továbbra is szeretem a szép ruhákat, imádok fodrásznál ülni. Pedig amikor megérkezett a kis büdös, hogy féltem attól, hogy soha többé nem lesz erre időm. De, szerencsére ebben is nagyot tévedtem. 😀