Kanapétól a sintértelepig… / 3. rész, Mezőtúr/

Sokat gondolkodtam azon, ha befogadott kutyám lenne, vajon mik foglalkoztatnának leginkább. Talán az, hogy mi volt vele, hol és hogyan élt azelőtt. Ezért úgy gondoltam, hogy ezt az írást Csiperke Gazdijának ajánlom. Azért, hogy még egy puzzle a helyére kerüljön, az Ő közös történetükben.

Hónapok óta tervezem és halogatom, hogy megírom ezt a bejegyzést. Mindig lebeszéltem magam róla, meg vártam vele, mert számomra ez volt az egyik legfelkavaróbb mentés. Próbáltam vidámabb témákat keresni, de tudtam, hogy előbb- utóbb ezt is el kell mesélnem majd. Most belevágok.

Lassan három éve, hogy jött egy segélykérés, miszerint Mezőtúron egy foxilány tengődik a sintértelepen, ami a hírek szerint, egy sötét lyuk. Mindig fenntartással kezeltem ezeket a megfogalmazásokat, mert bár láttam korábban nagyon sok szörnyű helyet, úgy gondoltam, azt nem nagyon lehet már fokozni. Utólag derült csak ki, hogy mekkorát tévedtem. A kutya képe, viszont nem ment ki a fejemből. Bár január volt, havas -jeges tél, úgy döntöttem, -miután napokig nem történt semmi, nem segített senki- én elmegyek érte. 

Már a kezdet sem volt könnyű. Az első tervezett indulásnál, leesett a hó, járhatatlanná téve az utakat. Másodszorra az autóval volt gond, vissza kellet fordulni. Mindkét alkalommal, kértem, az ottani állatvédőket, hogy ne engedjék elaltatni a kutyát, mert BIZTOSAN elmegyek érte. Még ők nyugtattak, hogy nem lesz baj, és várnak, meg vigyázzak magamra. Nagyon kedvesek voltak végig.

Gazdi látva a nehézségeket, úgy döntött elkísér. Még soha nem jött velem addig sintértelepre. Borzasztó hosszú út állt előttünk télen, és úgy gondolta, akkor nyugodt csak, ha velem van. Egyébként pedig, ő is nagyon szereti a kutyákat, és kíváncsi is volt. Elindultunk, harmadszor is. Az időjárás most mellettünk állt. Metszően hideg, de napos idővel, január 31.-én. 

Kátyús, végtelenül rossz és hosszú út végén beértünk Mezőtúrra. Az ottani állatvédők, két nagyon kedves, szelíd, és szerény, amolyan igazi gondoskodó tündér fogadott minket. A város szélén lévő sintértelephez vezettek. Elsőre semmi furcsa nem volt. Megmutatták az épülő menhelyüket, – emlékszem, csodáltam, hogy egy annyira romos házba mi mindent látnak bele- és amíg vártuk a sintért, beszélgettünk. A leendő menhelyen, pár csöppség volt olyan szerencsés, hogy bár szerény körülmények között, de melegben és biztonságban várta, hogy gazdira leljen.

Amíg vártunk, hogy bejussunk, kicsit volt idő nézelődni. A pajtán kívül volt pár ketrec, közvetlenül a fal mellett. Akkora, hogy egy kistestű kutya még elfér benne, de egy nagyobb meg sem tud moccani igazán. Hogy a látvány még sokkolóbb legyen a ketrecben lánc volt. Nem elég, hogy bezárják, még le is láncolják a kutyákat. Tél volt, és ezek a ketrecek éppen üresek voltak. De ez a fedél nélküli rész igazán pokoli lehet nyáron a 40 fokban, árnyék nélkül. Bezárva és leláncolva. Ez a mezőtúri megoldás. Nem éppen rózsás kezdet.

Miután megjött a sintér, az istálló, vagy  pajta féleséghez mentünk. Egy olyan épülethez, aminek az ajtaján volt csak egy kis üveg, – úgy egy deszkányi szélességű csíkban- amin valamennyi fény bejutott. Kinyitotta az ajtót. A téli napfényből, most egy pici bevilágított. Bent, az épület hosszában végig egymástól elválasztott ketrecek, kennelek, benne megrágott pozdorja házak, a jeges betonon némi szalma. A bűz förtelmes volt. Ahogy kinyílt az ajtó, a kis vaksik elkezdtek hunyorogni. Mintha, csak sötétzárkában tengődnének. Reménykedve csaholtak, ugattak, ugráltak. A szívem a torkomban dobogott, a sírás fojtogatott és a tehetetlen düh. A foxilány, -persze a lyuk legmélyén- a legsötétebb helyen volt. Szóval ezért volt a fotón az a vakutól bevillanó szem. Nem volt egyedül. A sintér besétált hozzá, kihúzta. A kutya visított, és berakta a bokszba amit vittünk.

Megnéztem még a többieket. Meghallgattam a történetüket. És tudtam, hogy ez a hely nem fog ereszteni többé. A rémségeknek itt még korántsem volt vége. Amíg a kocsihoz mentünk, -egy sivalkodó, vergődő kutyával, akinek fogalma nem volt róla, mi vár rá- kiderült, hogy nincs bevezetve a víz. A sintér viszi, biciklin, már ha éppen kimegy. A szörnyű bűzből ítélve, ezt nem sűrűn teszi. Az itatókban büdös, poshadt, zöld víz volt. Ezt töltötte kicsit fel a pet palacból. Mintha nem volna elég, hogy örök sötétségre ítélték a kutyákat, de még minden más módon kínozni kellene őket.

Aztán hátravolt még valami, ami után úgy éreztem, többet már végképp nem bírok el. Kifelé jövet elmentünk a dögkút mellett. A frappáns mezőtúri megoldás ugyanis az, ha altatni kell, akkor kivonszolják a sötét lyukból a rémült kutyát, ott helyben, közvetlenül a bejáratnál elaltatják, – hogy a bentiek ezt, hogy élik meg, el sem tudom képzelni, de azt már értem miért retteg mindegyik- majd a világ legtermészetesebb módján bedobják az istállótól pár méterre lévő dögkútba. Probléma megoldva. Munka elvégezve. Ami rögtön beugrott erről, hogy: Siralomház. Ahol két dologra várnak. A méreginjekcióra vagy a szabadulásra. AZ EGYTŐL EGYIG ÁRTATLANOK!!!!

A sírás kerülgetett. Féltem, hogy ezt a tudatot nem bírom majd elviselni. Egyébként a mai napig kísért.

Csak fogtuk Gazdival azt a kis életet, amelyik ott ficánkolt Spyke utazó bokszában, visított végig és vittük a meleg kocsiba. Nem érdekelt, hogy bűzlik, nem számított, ha minden rongyunk pisis, kakis lesz, csak menjünk már. El onnan. Az állatvédők olyan hálásak voltak, és tényleg éreztem, hogy mekkora öröm számukra, hogy megmenekült ez a kutyus. Nagyon sokáig hálálkodtak, majd végül elindultunk Budapestre. 

Némán autóztunk percekig. Gazdi el sem tudta képzelni, hogy ilyen még létezik. Szerintem senki nem sejti, aki nem látta a saját szemével. Két dolgot biztosan tudtam. Egy, hogy ennek mielőbb ki kell derülnie, és kettő, minden módon, ahogy tudom távolról is segíteni fogom őket. 

A kutyusnak már otthon betettünk egy csomó puha rongyot, és most, hosszú idő után talán először, nyugodtan aludt. Az autó ringatta. Hátranéztem, és kinyitottam a bokszot, hátha ki akar jönni, és elnyújtózni. De nem. Számára már az volt a biztonságos. Fáradtan kinyitotta a szemét. Rám nézett, majd mind aki már vagy ezer éve nem pihent, visszaaludt. Teljesen szobatiszta volt. Marta a szemem a szaga. 🙂 Gazdi, azonnal beleszerettet a kutyába. Én pedig olyat tettem, amit addig soha. Nevet adtam egy mentett kutyusnak. Olyan nevet, amit magamnak tartogattam sokáig. Ő lett CSIPERKE.

Végre felértünk a rendelőbe. Már vártak. A szag miatt, volt persze fintorgás. 😀 Kiderült, hogy annyira ki van száradva mint egy pergamen. Mondjuk abból a vízből, érthető, hogy nem ivott. Egy verekedés miatt, vér és harapásnyomok voltak a pofiján. Feldagadt az orra, úgy nézett ki, mint aki végigküzdött egy 12 menetes bokszmeccset, és emlődaganatos. Ja, és grátiszban bolhás.

De megmenekült! Hosszú út állt még előtte az igazi Gazdisodásig, várt még rá pár műtét, de már jó kezekben volt. Csiperke.

 Miután őt biztonságba helyeztük, szép sorban elkezdtem beváltani az ígéreteimet is. A mezőtúri állatvédőket, időközben összehoztam pár nagy szervezettel. Hetekig, naponta beszéltünk egymással, tudni akartam, hogy érzik, nem feledkeztem meg róluk. A fajtamentők sorra viszik ki tőlük a kutyákat. Egyre több figyelmet kapnak. Sokan segítenek nekik. Távolból is támogatom őket,- a tudtukon kívül is- adó 1%-al, és promócióval. 😀   Minden nap figyelem a munkájukat. Örülök a kis és a nagy sikereiknek, nagyon. A Csiperkével együtt raboskodók mindegyike megmenekült. A menhely, épül, szépül. A három éve látott állapotokhoz képest, rohamosan. De segítség mindig kell nekik. 

Ami azonban ennyi idő távlatából sem változik, az a sintértelep. Ha meglátom a képeket, rajtuk a szemeken megvillanó vakut, újra élem azt a napot. Érzem a szagot, hallom a kétségbeesett ugatásokat, és a hangot, ahogy becsukódik az ajtó, és mindent elborít a sötétség és a reménytelenség. A képeken mindig új kutyák vannak, de mind segítségre várnak. Tudom, hogy nem Mezőtúr az egyetlen ilyen hely az országban. De ha valaki járt már ott, soha nem felejti. 

Nem értem, nem tudom mi kell még ahhoz, hogy ez megváltozzon. De a mezőtúri állatvédők példát mutatnak mindenkinek. Állatszeretetből, kitartásból, hitből, munkabírásból. Ők az utolsó reménysugaruk, a bezárt lelkeknek. Segítsétek őket! És ne csak azért mert közeleg a Karácsony…