Van kedvetek velünk tartani egy reggeli sétára? Igaz, már rég nincs ilyen napsütés, de szívesen megmutatom Nektek azt, amit mi láttunk, akkor reggel.
Még viszonylag szép és enyhe idő volt, amikor összefújta a reggeli szellő a kutyáinkat és minket Gazdikat. Hogy hol? Hát abban az erdőben, ahol a tó és a patak is van. Bár épphogy csak felszállt a reggeli köd, mi készen álltunk egy közös sétára. Naná, hogy a lányok voltak túlerőben. 🙂
A parkolóból indultunk, ahol már látszott, hogy Spyke nem akar nyuszi lenni, a kora reggeli fogócskában. Pedig a nővérek, gondosan hozzáláttak a kínzáshoz.
Spyke-nak más tervei voltak aznapra. Ezt pedig én nem is sejthettem. Talán jobb is a boldog tudatlanság érzése. De ne szaladjunk ennyire előre.
Megegyeztünk abban, hogy nagy körre megyünk. Oda, ahol még én sem jártam. Kicsit félve mondtam el Sári és Rozi Gazdiknak, hogy a múltkori útvonalat sem tudtam elsőre megjegyezni,- bár szuper volt- így amikor mi, Gazdival hármasban sétáltunk amellett hogy rondán beégtem, mert előre elmeséltem, hogy milyen jó kis részre viszem majd, aztán persze simán eltévedtünk és úgy plusz másfél órát bolyongtunk. 🙂
Szóval, most elhatároztam, hogy egy Google térképkészítő szoftver alaposságával listázom majd a tereptárgyakat.
Először, azonban meg kellett állnunk egy kis “fázásra” ahogy a csajok Gazdái nevezik ezt a kutya foglalatosságot.
Mivel favágók is dolgoztak a közelben – igaziak- nagyon óvatosnak kellett lennünk. Főként a padokon, asztalokon hagyott szendvicseikre figyeltünk, na és a hátizsákokra. Nyilván abban is kaja volt. 😀 A két szegény, éhező lányka mindenre ugrott volna. Ha csak egy szalámi héjat találtak, hát ők már annak is örültek. Persze le lettek róla tiltva. 🙂
Azért Spyke-t sem kellett féltenem, mert ő egy hadvezér gondosságával jelölte meg a területét. Ha éppen egy munkavédelmi sisak, netán valami csomag volt a fa tövében, hát igencsak komolyan rá kellett szólnom, nehogy lepisilje. Néha látszott rajta, hogy érti ő amit mondok, de előbb még egy kicsit gondolkodik rajta. Ez nagyon tetszett a lányos Gazdiknak. 😀 Érdekes, hogy a motoros fűrész hangja, és a kidőlő fák zaja senkit sem zavart. Ja, igen! Mi edzettek vagyunk, mert nálunk minden hétvégén aprít, darabol,és kaszál a zakkant szomszéd. Itt szerencsére zökkenőmentesen vettük az akadályt, és már mehettünk is a kettes állomáshoz, a patakhoz.
A büdös, irigy terrier a patak túlpartjáról ordibált át, hogy dobjuk a botot neki is. A valódi problémája az volt, hogy vele senki nem foglalkozott, mi csak a lányok botjait dobáltuk, mert ők voltak olyan okosak, hogy nem mentek át a túlsó partra, ráadásul ha kértük, oda is hozták, meg oda is adták. Mivel az ugatástól már nem hallottuk a saját hangunkat, Gazdi megszánta és vállalta, hogy fárasztja őt is. Ettől lenyugodott kicsit és Gazdi fejéig ugrált örömében, hogy dobjon neki jó messzire.
Közben ellenség hatolt be a területre. Egy nagy fekete kan kutyus sétált, pórázon és békésen a Gazdája mellett. Ehhez azért mindenkinek volt pár szava, és meglepő módon a lányok voltak dühösebbek. A terrier csak ridgeback háttal állt, nagy terpeszben, amíg a német juhász nőcskék intézkedtek. Szerencsére hamar elmentek a birtokháborítók , és folytathatták a játékot a kedvenc aquaparkjukban.
Amíg ők játszanak, nézzünk szét egy kicsit. Mert ilyen gyönyörű az erdő késő ősszel. 🙂 / Köszönet a fotókért a lányos Gazdiknak!/
Hát, ha vége ennek a programpontnak is, akkor jöhet a hegymászás. Új utakon. Csak figyelek, gyönyörködöm a tájban, és nézem, hogy milyen szép az erdő meg persze a kutyáink is. 😀 És! Természetesen térképet gyártok, fejben. 🙂 A sorrend hamar feláll. Sári a Gazdijával megy elöl. Ők már tudják az utat.
Rozi gazdijával mi pedig beszélgetünk, – már amennyire ez lehetséges hegynek felfelé- miközben Rozi, és Spyke cikáznak körülöttünk. Egy kis vadkaki, némi bogár mozgás, nekik mindegy csak vizsgálódhassanak. Időnként Sári is visszanéz, hogy megyünk-e már. Türelmes, okos és szép alfa nőstény. 🙂
Végül is felértünk. Lógó nyelvvel. Megnyugodtam miután láttam, hogy a kutyák is zihálnak. 🙂
De legalább ismerem az utat. Vagyis, remélem. Mert ha nem, akkor favágó ösvényeken valahol mélyen az erdőben fogunk bolyongani és kísérteni Spyke-val. 😀 Bár, hogy egyedül is megmászom-e még valaha, nem tudom pontosan. Télen biztosan nem. Vagy előtte megnézek még néhány részt a “Csoda, hogy élek”…. című sorozatból.
Visszafelé, végül is simán mentek a dolgok, egy szakadékon – szó szerint- leereszkedtünk – igyekeztem megőrizni a méltóságom, és nem hason, háton lecsúszni- majd már csak két helyen kellett átugrani a patakon, aztán egy újabb nem létező lépcsőn – helyette, meredélyen- lemenni, és már ismerős is volt a hely. Ja, tudom, hol vagyunk. A járhatatlan úton. Mi itt fordulunk vissza önként, magunktól. Mindig. 😀
Mivel a kedvenc tavunk már közel volt, biztos voltam benne, hogy fürdés lesz.
A vízimádók nem is hazudtolták meg önmagukat. Egységesen a strandolás mellett döntöttek.
A lányok felfrissülve üdén jöttek elő. Spyke zölden. Ő ugyanis más szempontok szerint választja ki magának a fürdésre alkalmas helyet. Ez a szempont, pedig csakis egy lehet. Kapjon frászt a Mami, ha meglát. Sikerült! Frászt kaptam. Tudjátok hol fürdött? Itt:
Több kép nem készült rólunk. Az én fejem pulyka lila volt, Spyke pedig zöld. Teljesen. Szóval, igencsak szivárványos volt a helyzet. Ilyenkor csak az menti meg a kutyát az agyoncsapástól, hogy rám néz, és nem érti, hogy megint mi a bajom. Meg persze az, hogy a lányok Gazdijai imádták a helyzetet. 🙂 Még ők sem láttak soha zöld terriert.
Egy gyors elköszönés után autóba pakoltam és irigykedve néztem vissza az igazán szuper csajokra. Meg még felderengett valami arról is, hogy miért akartam annyira lány kutyát, annak idején.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: