Csak egy péntek…

Ha péntek délután, akkor irány a rét. 🙂 Tudják jól ezt a barátnőim is, így én lehetek az animátor három kutya mellett. Három kutya, mind más igénnyel. Adva van egy úrhölgy, egy bizalmatlan, félős, nagyhangú lelenc, na és a saját terrierkém.  Elég vegyes a csapat, ránézésre is. A rét, azonban mindegyiknek kínál valami olyasmit, amivel városban soha nem találkoznának. És még mit? Tuti két-három óra szabadságot a barátnőknek, majd egy totálisan kifárasztott jó kutyát, aki még vacsorát sem kér. Ja, hogy akkor miért is csodálkozom, amikor péntekenként sorba befutnak a hívások kora délután?

Indulás előtt gondosan készülődök, csomagolok. Nagy felelősség ez, engem meg nem lehet könnyen zavarba hozni, annyi eshetőségre felkészülök ilyenkor. Teli a csomagtartó minden fontos cuccal. Mivel vadászterületre megyek, jól nevelten bejelentkezem. Valahogy így:

– Kimehetünk három kutyával délután?

– Persze. Nincs kint senki. De sötétedésig érjetek ki!

-Jó, jó, tudom. Mi újság a vaddisznóval?

– Honnan tudjam. Szerinted nálam vezeti a jelenléti ívét?

-Nem, csak gondoltam szólok, hogy megyünk, és addigra elkergethetnéd.

-Egyrészt dolgozom, nem vagyok kint, másrészt szerinted mégis mit kéne csinálnom?

-Mit tudom én. Talán csinálj valami zajt, esetleg lőhetnél néhányat a levegőbe.

-Ne idegesíts, csak menjetek!

-Ott leszel valahol?

-A szokott helyen, talán négy órától. Majd gyere be mielőtt hazamentek. Tudni akarom, hogy minden o.k.

Így  hát nekiindultunk. Az autóban kitört a káosz. Kishercegnő lemorogja a fiúkat, akik egymást nyüstölik. Egyszer csak látom a visszapillantóban, hogy Spyke bekapta a haverja fejét, aki éppen  a hátán fekszik, mozdulni sem mer, és csak pislog rám a terrier fogai közül. Felsóhajtok és kicsit felgyorsítok, hogy mielőbb kitereljem őket. A kutyák GPS adója beélesedik, és az utolsó kanyarban már komplett kórusműveket hallgatok. Három szólamban. 😀

Végre kiérünk.

Elindulunk…

Egy gyors verekedés, és mindenki a maga dolga után néz. A vendég kutyák a közelemben vannak. Egyszer csak meglátjuk a lovaskocsit.  Szénáért jöttek. Spyke-n kívül még egyikük sem látott ilyet, így hát dühös ugatásba kezdenek. Alig hallom a saját hangom, pedig szóba elegyednék a kocsissal. Régi ismerősünk. 🙂 A lovak békésen nézegetik ezt a lármás városi bandát. Megtudom, hogy azért jöttek be ilyen messzire, mert a lányok,- értsd lovak – ezt a füvet kedvelik. Békésen legelésznek is, egyáltalán nem zavarja őket a külvilágból érkező zaj.

A lányok és a némileg sáros Spyke…

Tovább megyünk. Itt már közelítünk a vadászterülethez. Én meglátok egy rókát. Ránk néz és gyorsan eliszkol. Elég távol van, és ez a halom kutya észre nem vette volna magától. Miután adtam neki elég előnyt, megmutatom merre ment a róka, és Spy meg a haverja utána indulnak. Csak a nyomot tudják követni, de vagy 4-5 extra km-t tesznek meg. Visszahívom Spy-t.

Erre felé lakik a róka…

Világos, hogy kifáradtak, jöhet egy kis pocsolyázás.

Itató…

Aztán irány a nagy játszótér. Szalma bálákkal. Itt megpróbálok közös képeket készíteni, de reménytelen a dolog. Hiába, csak a terrier agyon iskolázott. A többi meg megy, amerre lát. Ha ledobok egy kekszet, rávetődnek mint a hiénák. Ilyenkor gyorsan jöhet a fotó.

Legjobb közös képük…

Még egy…

Aztán megindul a munka. Amíg én a kis havert agility-re oktatom a bálákon,  Spyke megállás nélkül ás, a lányka meg csak nézi, hogy ezek már megint mit csinálnak. Ő leginkább mellettem szeret lenni, vagy stikában vadkakit enni.  Láttam ám!

Nem leszek koszos, mit képzeltél…

Falusi agility…

Vol. 2…

Van aki folyton melózik…

Az idilli piknikünket, ismét megzavarják. Jön Pacibarát és a vizsla haverunk. A két vendég kutya újra óbégat, mert a ló, szerintük túl közel jött. A kutyák száma ezzel négyre emelkedik. A három fiú bandázik, pockozik, ás, ismerkedik, a lány a lábam mellől ugatja a lovat. Hiába bátor, na. Miután a vizsla is leszedi tőlem a sápot, ők haza indulnak.

Haverok…

Mi még maradunk egy kicsit. Had fáradjon a jószág. A nap már lemenőben amikor visszaindulunk. Egyébként is minden keksz elfogyott. Nem négy kutyára szabtam a keretet. Szokatlanul nagy az összhang. Csak kullognak a kocsi felé. Lassan haladnak, láb mellett, bólogatva. Igaz, lassan több mint két órája megy a fesztiválozás. De még simán belefér egy kis csemege hazáig. Hálás köszönet Pacibarát.

Elfogyott a jutifalat, nem?

Még egy gyors terepszemle, esetleg ma nem jöttek-e ki a birkák, és a irány haza. Lassan leszáll a köd is.

Felügyelők…

Három fáradt, sáros, bogáncsos kutyát pakolok a kocsiba. Mindenki lekuporodik, fekszik ahova tud. Nyoma nincs már a kezdeti zsongásnak.

De, vissza van még egy megállónk. A büfé. Leparkolok, de látom, hogy nincs ott a Vadász kocsija. Csak néhány más furgon. Sebaj, meghoztam a csomagot, hát leadom. Bemegyek. A tömény tesztoszteron keveredik, cigaretta füsttel. Karomon egy kosár. A látvány kb. olyan mintha Bree, a Született feleségekből csöppent volna ide. Jó rajtam nem volt gyöngysor és kasmír pulcsi, de lila kabát és szivárványos gumicsizma igen. 🙂 Egyszóval elég tájidegen voltam. Leadom a Vadásznak szánt lekvárt- rajta gondosan elhelyezett masnival :-), had cikizzék majd érte – és a dió tortát / a diót is a réten szedtem/, meg a teljes vadászkutya állomány Bravecto-ját. Az egyik vadász megkér, hogy adjam be a kutyájának, most. Egy csinos jagd kocog felém. Az összes rajtam lévő szagot leporszívózza, és úgy rágja el a tablettát, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A szemöldököm a homlokom közepére ugrik. Lám, lám. Megy ez így is.

– Megmondanák a Vadásznak, hogy kiértünk és minden rendben?

-Persze. Itt vannak a kutyák?

-Itt.

-Hozza be egy kicsit Whiskey fiát!

Jól van. Gondolom, hogy egy kis PR jót tesz Spy-nak, legalább biztosan rögzül, hogy kik vagyunk. Így simán felismernek kint is. Bár a színeim eltéveszthetetlenek. Kiballagok hát a kocsihoz, és beviszem Spyke-t. Azonnal megvan a közös hang. A kutyám kiállítási pózba vágja magát, fej föl, fülek élesítve, farok fel, és bevonul. Mindenki megcsodálja, a jagddal körbeszimatolják egymást, még a férfiakhoz egytől-egyig odamegy.

-Tiszta apja. Nem jöhet ki egyszer velünk vadászni?

-Nem. Azt sajnos, nem.

-Kár, pedig biztos nagyon élvezné.

Nem akarom lejáratni azzal Spyke-t, hogy ebben a közegben elárulom, valójában három dologtól retteg igazán. A tűzijátéktól, a vihartól, és a légytől. Így hát elköszönünk, mert még a futárszolgálatnak házhoz kell szállítania a másik két kutyacsomagot is. 🙂

-Kisasszony? Szeretik a naspolyát?

-Nagyon. Miért?

-Legközelebb megmutatjuk, hol van a réten. Az elhagyott házak közelében keresse, ha mégis egyedül lesz.

-Szuper! Megegyeztünk. Ha enyém a termés, akkor hamarosan jön a következő adag lekvár.

Hát, ilyen vadász haverjaim vannak. 🙂 És ilyen egy átlagos, őszi péntek délutánunk…

Ui.: Azért még várt rám este két számon kérő telefon, azzal kapcsolatban, hogy miért büdösek, és vajon mibe feküdtek a kutyák megint. 😀