Sokszor láttam őket. A város forgalmas útján haladtak. Üzletek, hentes, családi házak- a kerítések mögött ugató, házőrzőkkel- sportpálya mellett vezetett az útjuk, naponta. Irigykedve néztem azt a harmóniát, ahogy együtt mozogtak. Egy vékony, filigrán lány, póráz nélkül sétált egy rottweilerrel, aki szigorúan egy vonalban haladt vele, semerre sem nézett, semmi sem zökkentette ki. Sem a szagok, sem a zajok.
Spyke-val a rétre mentünk aznap. Nagy körön voltunk, távol a kocsitól, amikor utolért minket egy kiadós eső. Fedezék sehol nem volt a környéken, csak pár vadászles.
Fedezék…
Oda húzódtunk be, de mivel az is deszkákból ácsolt, az eső a nyakunkba ömlött. Döntenem kellett, vagy elindulunk vissza, kb. két kilométert ázva, vagy kivárjuk amíg eláll. De nem úgy tűnt, hogy elállna. Spy már nem tudott felnézni rám, mert annyira esett a szemébe az eső. Döntöttem. Visszamegyünk. Útközben van még pár romos épület, az egyikbe beálltunk, amíg kicsit alább hagyott a zápor. És, hogy mire jó egy romos épület? Tele van szagokkal. Nyestek, rágcsálók, és még jobb ha nem tudom mik vannak benne. Spy remekül elfoglalta magát. Én, akkor először, komolyan féltem a réten. Ott álltam egy elhagyott, lakatlan házban. Doh és enyészet szagban. Nekem félelmetesnek tűnt, nem olyan volt mint máskor, napsütésben. Sokkal vészjóslóbb. De az is lehet, hogy csak túl sok horrort néztem. 🙂 Nem akartam sokáig maradni. Inkább megázok. Aztán, amikor kicsit csendesedett a vihar, futólépésben elindultunk a kocsihoz. Végre fedezékben voltunk. Mindenemből csavarni lehetett a vizet. Spy is ázott ürge külsejű és szagú volt.
Elázva…
Fűtés felteker, és irány haza. Újra rázendített az eső. Éppen rákanyarodtunk a hazafelé vezető útra, amikor megláttam őket. A lányt és a rottweilert. Rommá ázva baktattak, hazafelé a bicikli úton. A várostól még legalább 10 km-re voltak. Autó, ember nem járt abban az ítéletidőben arrafelé. Tovább mentem. De a látvány nem hagyott nyugodni. A hegytetőn visszafordultam értük. Semmit nem tudtam a kutyáról, hogy fiú vagy lány-e. De úgy döntöttem, mindegy. Nem hagyom őket magukra, egy vihar közepén. Megálltam mellettük. Kiszálltam. Egyre jobban zuhogott. Túl kellett kiabálnom az esőt. Elmondtam, hogy haza akarom vinni őket. Teljesen ledöbbent a lány, hogy ilyen nincs. Én most komolyan, tényleg felveszem őt, egy rottweilerrel, ismeretlenül? Aki közben már nyomta az ölembe azt a busa fejét. Odáig voltam a gyönyörűségtől. Kiderült, hogy lánykutya. Juno a neve. Ő Jupiter felesége, az ég istennője. 🙂
Beszálltak hátra. Spy, a fejemen ugrált volna legszívesebben, mert annyira bukik a nagy fekete csajokra. Kiderült, hogy mennyi közös van bennünk. Közel lakunk egymáshoz, naponta teljesítménytúrákat teszünk. Ők is a Kezelőhöz járnak.
Újabb közös pont…
Külön jó pont volt Spyke szemében, hogy a lány előző kutyája – szintén rottweiler- volt az aki egy fájdalmas kezelés után, az ajtóból visszafordulva, vádlin harapta még pár éve a Kezelőt. 😀
Junot, felnőtt korában, egy fához kötve találták az erdőben. Kiszolgáltatva, éhezve, elhagyva. Ez a befogadott kutya pedig igazi minta eb lett. Bár, nem a lány a szigorúbb Gazdi, Juncsi mégis mindent megcsinál neki, érte. Számot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy közösen is megyünk majd sétálni. Olyan helyekre, ahol még mi sem jártunk korábban Spyke-val. Új ismeretség született.
Nemrég, éppen a szüleimmel kirándultunk, és már hazafelé tartottunk, amikor Spy lecövekelt és nem akart tovább menni. Jó, hát ő tulajdonképpen sosem siet haza.:-D Én még nem láttam, de Juno közeledett. Anyukámon eluralkodott a félelem. Őt, még gyerekkorában megharapta egy nagy fekete kutya, és ez a trauma élénken él benne máig is. Az, hogy Juncsi póráz nélkül jön, külön para volt neki. Bújt Apukám háta mögé. Nyugtattam, hogy nincs semmi baj. Odaértek hozzánk. Juno, szokás szerint, fúrta a fejét az ölembe. Örült Spyke-nak. A kutyák szaglásztak, játszottak. Mi, a Gazdijával beszélgettünk, amikor Juno olyat tett amin még én is ledöbbentem. Leült, háttal szorosan, Anyukám lábához. Ösztönösen csinálta. Erre senki nem tanította. Anya, pedig megsimogatta. Eleinte bizonytalanul, de később hatalmas örömmel. Juncsi meg csak csóvált, és nem mozdult mellőle. Percekig. Varázslatos pillanat volt.
Mikor elköszöntünk egymástól, akkor mondtam csak meg Anyukámnak, hogy egy valódi rottweiler-t simogatott. Egy olyan kutyát, aki eddig kísértette. Juno lett az Ő terápiás kutyája.
Az a kutya, akit cserbenhagyott korábban az ember, képes volt arra, hogy csodálatos szobakutya legyen az első naptól fogva, olyan, aki mindenkivel barátságos, biztonságosan sétáljon póráz nélkül bárhol, minden kutyával jól kijöjjön, és, hogy oldja a szorongást, és félelmet, lerombolja az előítéletet, ami rögtön eszébe jut egy átlagembernek, ha ránéz egy rottweilerre. Mert nagy és fekete. Hatalmas szívvel. 😀
Így hoznak össze ismeretlen embereket a kutyák. Így alakulnak ki barátságok, oldódnak szorongások, kerülnek helyükre mozaikok, keresztezik egymást, korábban ismeretlen emberek útjai. A kutyák tényleg képesek erre. Mert őket nem űzték ki a Paradicsomból!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: