A Big Five, az az öt nagyvad Afrikában, amire előszeretettel vadásznak. Az, hogy ez mennyire sport, és mennyire a pénzről, trófeáról, kínai gyógyászat szerinti hiedelmekről, ékszer, dísztárgy készítésről szól, inkább most hagyjuk is.
Azonban, nekem is megvan a környékbeli erdőkben, a saját Big Five-om. Nem kerestem őket. Ők találtak meg minket. Ebből, már ismeritek az elsőt, az aranysakál történetét. Hátravan még négy. Nézzük a következőt.
Miután megbeszéltük a Vadásszal, hogy átvesszük a házi és vadállatok nem szerinti megnevezését, a szót tett követte. A vadászterületükre hívott minket, hogy mialatt bejárjuk azt, és a kutyáink sétálnak egyet, mi beszélgethessünk. Én meg tanuljak. 😀 Arra azonban egyikünk sem gondolt, hogy már a találkozási pontig sem jutunk el. Sőt, le sem merek parkolni.
A megbeszélt bekötő úton, a vadászterület mellett húzódik egy rét. Éppen kukorica van, volt a területen.
Itt kellett volna találkoznunk…
Pontosabban, már learatták, de még néhány cső maradt a földön.
Ennyi maradt a kukoricából…
Itt álltam meg, és indultunk volna befelé, hogy találkozzunk a Vadásszal, amikor azt láttam, hogy egy hatalmas vaddisznó, eszeget. A méreteiről csak annyit, hogy bár kis kategóriás autóm van, a visszapillantó tükör magasságában volt a háta. Hatalmas volt és kövér. Rám nézett. Én pedig azonnal, halálra rémültem. Láttam magam a hírekben, hogy vaddisznó falt fel a kutyámmal együtt, miközben ránk horpasztotta a kocsit, agyarával pedig feltépte a comb, nem is, inkább a nyaki artériámat. Gázt adtam, és elhajtottam. Pár perc múlva csörög a telefon, hogy hol vagyunk.
– Még az autóban, útban hazafelé.
Menekülünk…
-Miért?
Elmesélem az egész történetet. Kiszínezem azzal, hogy lévén kukoricás, nincs egy darab fa sem, ami mögé bújhatnék, vagy amire felmászhatnék. A megmaradt kukorica, meg lássuk be, nem elég magas ahhoz, hogy felmásszak rá, kutyástól. Mégis mit csináltam volna? Örülök, hogy nem szálltam ki. Ide hívott minket, mert biztosan annyira zabos a téves állatmegnevezések miatt, hogy fel akar etetni egy vaddisznóval. Ide küldte az útig, hogy biztosan megtaláljon minket. Tuti olyan távirányítós, vaddisznódrón. Ide repítette, aztán landolt. Pont a meeting pointnál. Azonnal hívja vissza.
Mivel már ismer, és megszokta ezeket a kirohanásokat, sztoikus nyugalommal megkérdezte.
-Kan volt, vagy koca? Remélem figyelsz és ezt fogod majd megírni. Ez az első lecke. Vadkan és koca!
-Fiú volt, azt hiszem, mert a kocsi tetejéig ért./ Ekkor, már nem a visszapillantóig! /
-Nincs olyan, hogy fiú. Vadkan van. Ne merészeld máshogy hívni!- ekkor már nem volt, olyan nyugodt a hangja. 🙂 Nem akartam tovább hergelni.
-O.k. Vadkan volt. Mégis mit keresett itt?
-Kukoricát. Vagy a kocákat. Most fognak párzani.
-Remek. Nem elég, hogy a két méteres körzetemben ott egy vadkan, még lehet, hogy a csaja is itt ólálkodik.
-Nincsen csaja. Még. Azt keresi, aki ugye a KOCA! Ha nem érzi magát fenyegetve, nem támad. Fordulj vissza. Gyertek be. El fog menni, mire visszaérsz. Fogd pórázra a kutyát, és gyertek. Kimegyek elétek.
Megálltunk, már tényleg nem volt ott. Csak a szaga, ami Spy azonnal megérzett – mondjuk bárki érezte volna, még az is akinek nincs vagy sérült az orrnyálkahártyája, olyan erős szag volt- és megállás nélkül ugatott.
Kiszagolta…
Ott ültem az autóban egy őrjöngő kutyával, és vártuk a Vadászt. Hamarosan megérkezett. A kutyái is érezték a vadkan szagát, felcsapták a fejüket és úgy szaglásztak. Szerencsére a disznó okos volt, és rég elhúzott. Hm, szóval nem drón. Igazi. Még jobb. 🙂 Így már nem volt semmi akadálya annak, hogy átvegyük az első leckét. Végül is, nagyon érdekes volt.
A mese, a vadkanról, a kocáról, a malacokról szólt, és arról, hogy három-négy hónap múlva, február végén, március elején meglesznek a picik. Ha fiatal a koca akkor 2-3 malacka, ha középkorú, akkor 5-7. Egyre több van belőlük, és sokszor már a városokba is bemerészkednek. Ha nem érzik, hogy sarokba szorítom őket, nem fognak támadni. Elmennek majd. Még a koca is, a malacokkal. Ha, hagyunk neki menekülési utat. Csak a kutya ne érezze meg őket előbb, mert Spyke támadni fog. Az meg kétesélyes. Whiskey óta tudjuk, sajnos. 🙁
Miután így megnyugtatott 🙁 , tényleg körbejártunk egy kicsit. Szedtünk fagyöngyöt, csipkebogyót, a kutyák pedig benéztek minden rókalyukba,később találkoztunk lovasokkal.
A csokrom…
Ebből, pedig lekvár lesz…
Átvettük néhány madár nevét. Nem esküszöm meg, hogy felismerem őket egyedül is, de a nevüket legalább tudom. Már, amennyiben nem nézem őket macskának legközelebb.
Szóval, végül is jó kis séta volt. A Vadásszal és a kutyákkal, újra biztonságban éreztem magam. És, mondjon bármit a Vadász, akkor is leírom, – Egyébként, miért is ne írnám le? Különben, meg hová lenne az alkotói szabadság? Ő ír blogot vagy én? – hogy az én második nagyvadam, tehát nem más, mint a vaddisznó, még pedig, a fiú vaddisznó. Na jó, legyen vadkan. Latinul aper. Remélem most mindenki boldog. 😀
Azért pár dolog még hazáig foglalkoztatott. Végül is, soha nem gondoltam volna, hogy valaha találkozom aranysakállal. A vaddisznó sem volt esélyes annyira. Eddig. Mi van még hátra? Medve? Most rendeljek Kanadából medveriasztó spray-t? Tényleg, az jó lenne a fiú vaddisznó ellen is? 😀 Lehet, hogy telefonálnom kéne, hogy megkérdezzem…
Bár, ahogy ismerem a Vadászt, éppen most meséli a többieknek, hogy milyen kalandja volt ma. Egy veszélyes vaddal. Egy városi nővel, aki piros nadrágban és szivárványos gumicsizmában volt, és megállás nélkül sápítozott…
Terepszínekben…
Azt pedig, még nem is tudja, hogy hamarosan visszamegyek, mert kell néhány cső kukorica őszi dekorációnak, és még több csipkebogyó a lekváromhoz. 🙂
Milyen igazad van. 🙂 De még fel kell szerelnem valami led világítással is, ha esetleg ránk sötétedne. 😀
Igazán, teljesen rendben van az a gumicsizma!!! Nem ér belekötni 🙂 Sőt, ha ne adj’ Isten felkergetne egy dühös aper egy aperfára (bocsánat…), legalább a cszimit lengetve esélyed lenne arra, hogy hamar meglássanak messziről!
🙂