A kutyámmal élek…

A kutyámmal élek…

A kutyámmal élek, vagy a kutyámból élek? Ugye nem mindegy. Ez az írás, most nem egy könnyed kis hétvégi történet lesz. Az állatvédők közt, napi szinten zajló civakodásról, pártoskodásról és önfényezésről, egymás lejáratásáról szól majd.

Ha valamit megtanultam mostanában arról, hogyan működik ma Magyarországon az állatvédelem, akkor az az hogy, kicsit hasonlít a politikára, vagy a verseny szférára. Ezért, egy idő után, békésebb ha kívülről szemléled, és próbálod meg eldönteni, hogy az a segítség, amit a kutyusoknak szánsz hol lenne a legjobb helyen. Mert, hogy  az árva, idős, megkínzott, kidobott, menhelyes kutyáknak segítség kell nem is kérdés! A kérdés inkább az, hogyan áll ehhez egy szervezet, vagy vélemény formáló. Számtalan csalódástól megkímélheti magát az ember, ha talál egy valódi közösséget, ahol a hang emberi, és a köszönöm szó is elhangzik. Az ilyen állatvédők, tapasztalatból mondom, sajnos nagyon ritkák.

Ami szinte már ordít a monitorról, nap mint nap, az pont ennek az ellenkezője. Szekértáborokra szakadt kis szervezetek háborúznak egymással.  Háborúznak a pénzért, támogatásért, – lásd adó 1%,-  a médiában való szereplésért, lájkokra és népszerűségre hajtanak, bevetve minden eszközt ami csak eszükbe jut, valamint próbálják bizonyítani, minden fórumon, hogy mitől jobbak másoknál. Összefogásra, csak ritkán van példa. Megnyilvánulásaikban gyakori a lenézés, az alpári arrogancia, a bicskanyitogató butaság, és sajnos előfordul az írás tudatlanság is.

És igen, ők akarják óvni, védeni a kutyákat. Sokukra egy molylepkét sem mernék rábízni, nem, hogy egy kutyát. Ámokfutásuk áldozatairól, csak kevésszer hencegnek. Nem kerül fel a dicsőség listájukra, ha a világ végére deportált kutya már az első nap elszökik, vagy a befogadó egy képet sem tud mutatni, egy hónap múlva arról, hol a kis kedvence. Viadaloztatók fogadnak be tőlük kutyákat, és még sorolhatnám. Pénzt gyűjtenek ideiglenes befogadóként, majd eltüntetik a kutyákat egy sufniban, oda vetve nekik penészes kenyeret, a pénzből meg vígan élnek. Mert nagy az udvaruk, és dübörög a biznisz.

De nem jobbak, a magukat véleményvezérként éltető kutya tartók sem. Biztosan mindenki környezetében élnek, ilyen típusú mindenhez értő, mindent jobban tudó, falkavezérek. Ők ugyanúgy kasztokra osztják a kutyásokat. Szerintük a vidéki kutyák mind láncon élnek, vagy bár kertben laknak, de soha nem sétálnak, vagy ha sétálnak esetleg, akkor egyszerűen, falusiak. A másik kedvenc példám, hogy az előbb említett, szegény, láncon élő kutyák ott falun, mind Csöpik, meg Buksik, meg Pötyik. Önteltségük, és arroganciájuk ködén sajnos nem dereng át, hogy van élet a városokon kívül is, és, hogy ezekkel a gondolatokkal még mélyebb szakadékot húznak az állatokat szerető, azokért tenni akaró, netán csak éppen adományozni készülő Kócos gazdik és saját maguk, vagy az általuk képviselt szervezet között.

Ha ezzel szembesítem őket, akkor jön az emelt hangnem, hogy őket mennyi sértés éri, mert városban élnek, és a vidékiek szerint ez állatkínzás, meg különben is ott a milliónyi elégedett, hűséges követő. És, igen ismét visszatértünk a szekértáborokhoz, a kasztokhoz és az általánosításhoz. Arról nem is beszélve, hogy saját frusztrációjukat vezetik le ilyen módon, és szó nincs arról mi van a kutyával. Ilyenkor csak annyit válaszolok erre, csendesen, hogy: Igen én városban élek, igaz vidéken, kertem is van, nem Bikficenek hívom a kutyám, nem él láncon, naponta több órát foglalkozom vele, de  ilyeneket hallva, olvasva bizony felmegy a pumpa bennem. Egyébként meg írhat rólam, mondhat rám bárki rosszat, arról hogy milyen gazdi vagyok. Ezt hitelesen csak egy valaki fogja megítélni, az pedig a kutyám.  Igen, sokszor támogatok kutyákat, igen sokféle módon, de az ilyen reklámmal bíró szervezetet soha nem fogom. Ha meg korábban megtettem, akkor elkönyvelem, hogy nem a legjobb helyre ment az adomány. Ezt kéne végig gondolniuk, mielőtt ezek a véleményvezérek leírnak, kimondanak valamit. Mert legalább azok ne pártoskodjanak, akik valóban tehetnek valamit, mert megvan hozzá kellő támogatottságuk. Például, nagy szervezet a hátuk mögött, vagy erős média hátterük van. Ezt, önfényezés helyett, lehetne jobb célokra is használni.

És el is értünk a másik kedvenc károkozómhoz, a médiához.  A sztár nevek, akik a köztudatban forognak, minden tömjénezést megkapnak. Ha a legsötétebb butaságot is mondják, írják, az másnap akkor is ott tündököl a közösségi oldalon, újság címlapon, hogy már megint micsoda életbölcsességgel gazdagodtunk. Legfeljebb fölé biggyesztenek egy címet, hogy a kutyák egyenlőségéről, meg a jó gazdikról szól az írás. Pedig ha százszor nekifutsz, és elolvasod, akkor is pont az ellenkezője derül ki, esetleg még az, hogy pártoskodó vagy fensőbbséges. Akik ezt szerkesztik, vagy nem olvasták az adott anyagot, vagy háttal ülnek a moziban. Netán ők maguk szerkesztik az oldalt, és minden héten párszor, netán minden nap ott kell virítaniuk valamivel a címlapon.

Akik pedig a sor végén vannak, és akikről a legkevesebb szó esik, pont a kutyák. Többek között, a fekete, esélytelen, beteg, kiszolgáltatott, idős kutyák.

Én, már igazi Gazdinál vagyok…

Akik nevében gyűjtenek. Szerintem, nem csak egy szótagnyi a különbség a között, hogy a kutyákból vagy a kutyákkal él valaki.

A legfontosabb, hogy szó essen még azokról a magán személyekről, kis közösségekről, szervezetekről, ideiglenes befogadókról, akik szépen csendben, napról napra, békében teszik a dolgukat, a legjobb tudásuk szerint, és valóban a kutyákkal, a kutyákért élnek. Minden tiszteletem az övék! Az ő kéréseiket kellene meghallaniuk azoknak, akik tényleg szeretnének segíteni. Csakhogy ők, sokszor elvesznek ebben a nagy felhajtásban, zajongásban és alig hallani a hangjukat. Nekünk, támogatóknak, őket kell keresnünk. Mert ott vannak, csak lehet, hogy nem első találatként dobja fel a kereső őket.