A rejtély…

Emlékszem, tél volt. A beköltözésünk utáni első tél. Rettenetesen sokáig tartó, nagy havazásokkal tarkított tél. Még nem voltunk kutyások. Volt egy kedvenc cipőm, hasított velúr bőr, belül bundával bélelt. Egy esti séta után, kint hagytam a lábtörlőn, had olvadjon le róla a hó. Az egyik pár, reggelre szőrén-szálán eltűnt. Nem igazán értettem a dolgot. Sajnáltam nagyon. Azt gondoltam, biztosan a szomszédunk 1000 éltű vörös kandúrja szórakozott vele.

Aztán, még azon a nyáron, kutyások lettünk. Bekerítettük a telket, biztonságossá tettük a teraszt. Amint megtanult lépcsőt mászni, azonnal hatalmas túrákra indult Spyke. Én meg csak figyeltem, le ne essen a támfalnál. Felmásztam, és szabályos ösvényeket találtam. Persze, hiszen a macskák itt járnak keresztül.

Határvidéken lakunk. Alattunk a város, felettünk az erdősáv.  Bár van még, pár magasabban lévő utca is, ha kinézek az ajtón, a domb tetőn, távol a hegyoldalunkban, magasan, ott az utolsó  ház, benne egy tacskó lakóval. 🙂 Este látom a fényeit. Soha nem másztam fel a telek tetejére, hogy megnézzem milyen. Erdős, rekettyésen, csipkebogyó bokrokon kéne átverekedni magam, amihez nem igazán fűlik a fogam.  Ha csak pár méterrel magasabbra is megyek, mint a támfal, már akkor is nagyon fent vagyok. Magasabban mint a háztetőnk. Gyönyörű a kilátás.

A felfelé vezető út, végén a kedvenc bokorral…

A szomszédoknál is hasonló a helyzet. Így, -érthető módon- csak a művelt területeket kerítik körbe, az erdős részt mindenki szabadon hagyja. Úgy kell elképzelni, hogy a domb alján lévő házak, és a dombtetőn lévő házak közé beékelődött egy művelhetetlen erdősáv. Ami minden oldalról falakkal és kerítésekkel körülvett terület, de az erdős rész, szabadon átjárható, pár ház felett.

Határőr…

A kutyák, persze a bekerített részeken laknak.  Nem messze tőlünk két vizsla fiú. Fölöttünk a tacskó fiú. Spyke, három ház feletti erdősávban járőrözik. Egyszer, télen, – amikor könnyebben járható a fás rész- utána lopakodtam, hogy lássam biztonságban van-e,  és egyébként is tudni akartam, hogy sehol nem tud meglógni. Miután a terület, átment a teszten, bátran kiengedtem, mert tudtam, hogy egy mini államnyi földje van csak. Reggelente, ha szép az idő, és van kedve hozzá, átkocog a vizslákhoz. A kerítésüknél meetingelnek, majd látom, ahogy jön vissza. Az ágyból látom, ahogy a tölgyfánál befordul, és jön haza. Télen, a támfal felett üldögélve nézelődik, nyáron, pedig van egy kedvenc bokra, ahonnan rálát a kapura és a bejárati ajtónkra is. Ha kiment, és hívásra sem jön elő, biztosan ott álcázza magát.

Megfigyelő állomás…

A furcsa dolgok, csak mostanában kezdődtek. Spy, a délutáni sétákból haza érkezve, azonnal felrohant a támfalra. Láttam, ahogy szimatol, jelölget. Fix, hogy betolakodók jártak a birodalmában. Egy csendes nyári napon, éppen a teraszon teregettem, amikor neszezést hallottam. A két szomszéd vizsla volt a rekettyésben. Még jól meg is ugattak. Fogalmam sincs hol jöttek ki a saját kertjükből, de nyilván megoldották. Spyke is előrohan az ugatásra, majd, mint egy gondos házmester, szigorúan a telek széléig kíséri őket. Szabályosan kitereli a birodalmából, mindkettőt. Közben, átordítok a gazdájuknak, hogy, ne aggódjon nálunk van a két kutya, de már indulnak is vissza. Pár nappal később, ismét a teraszon dolgozgatok, amikor újra látom őket, hogy megint itt vannak.

A tölgyfa a határ, utána már a szomszéd kerítése, és a vizslák háza jön..

Néhány nap után megismétlődik az eset, immár egy szálkás tacsival. Valami nincs rendben. Vadász kutyák járnak hozzánk. Nyilván nem véletlenül. A múltkori aranysakálos eset után, kezdek aggódni. Már megint, milyen szörny lehet az erdőben?

A rejtély, végül egy esti séta után oldódott meg. Spy, szokás szerint eltűnt az erdőnkben. Ilyenkor, mindig nyitva hagyom az ajtót, és várom, hogy haza jöjjön. Furcsa mód, órák múlva sem jött be. Hívtam. Semmi. Szóltam Gazdinak, hogy baj van. Szerintem meglógott. Elvileg nem tud, de valahol mégis csak kilóghatott, mert itthon nincs. Bevágtam magam a kocsiba, és végig mentem minden ismert útvonalon. Semmi nyoma. Kétségbeesetten rohantam haza. Időközben besötétedett. Elkezdtem szervezni a keresőcsapatokat.

Amíg telefonálok, látom látom, hogy Gazdi beöltözik a csörtetéshez, veszi a horgász lámpáját, és felmegy a hegyoldalba. Azt mondja valami kaparászás, morgás van, ami a föld alól jön. Lekiabál, hogy megvan a kutya. És! Van még valami. Egy hatalmas rókavár a kertünkben.

Kis lakónk…

A rókalyuk előtt, ott a régi cipőm, amiből darabok hiányoznak, és csupa por. Spy hozta ki a lyukból. Ő is csupa por. 🙂 Nyilván, azon a zord télen rágta szét a kis vörös, amikor hosszú hetekig csak havazott. Velünk élt szimbiózisban, egészen addig amíg megjött a terrier. Aztán szedte a sátorfáját, és rokonokhoz költözött. Nyilván a rókának,  négy vadászkutya mellett, már nyoma sincs. Kilakoltatták. Ki és mikor? Nem tudni.

De, a rókavár megvan. Azóta is, hogy üresen áll, jó szolgálatot tesz. Ide kergetik be a kutyák, a sünöket, nyesteket, macskákat. És megállás nélkül ugatnak. Főleg a vizslák, mert ők nem férnek be utánuk. 🙂 Mondanom sem kell, rendszeresen jönnek. A kerítésükön, megtalálta a Gazdájuk a gyenge pontot, befoltozta, de újra és újra kijönnek. Csapó ajtóként működtetve a foltozást. Nagyon elmés!

Megbeszéltük, hogy minket nem zavar a dolog, mert minden kutya biztonságos részen, védett helyen van. Egy, kis kalandparkban.

Spy, másképp csinálja, ha bekerget oda valamit. Ő, némán őrzi  a bejáratot. Ha sokáig nem kerül elő, tudjuk, hogy ott ül. És vár. Felvilágítunk a lámpával, – amit, már rendszeresíttettünk, a bejárati ajtó mellett, közvetlenül a pórázok közelében-  és látjuk a szemét a sötétben. Néha alá merül. Ilyenkor csak úgy porzik a háta. Ugat és morog a föld alatt. Kitartó. Makacs. Terrier. És! Kimerült, mire hazaér. Szuper! Lassan kihagyhatók az esti séták. 😀

Örülök, hogy van egy saját rókavárunk. Már csak azon gondolkozom, hogy belépőt fogok szedni, a hozzánk járó vadászkutyák gazdáitól, hogy ingyen vidámparkot tartunk fenn számukra. 🙂 Vagy, nyitok egy vadászkutyáknak való napközit.

Kutya vidámpark. Bejárat!