Az előző részben arról írtam, milyen buktatói vannak annak, ha úgymond “szűzként” kerül be valaki az állatvédelembe. Röviden, ha az a valaki nem elég erős, és bizonyos helyzetekben nem tud nemet mondani, előfordulhat, hogy kihasználják, bedarálják egyes szervezetek.
De folytassuk azzal, hogyan is kerültem kapcsolatba a Foxterrier Fajtamentéssel. Röviden. Véletlenül. Bár az oldalukat gyakran olvasgattam, “élő” kapcsolatunk nem volt. Szimpatikus volt, ahogy a kutyusokról írtak, és az is, hogy tényleg csak akkor kértek segítséget, ha égett a ház. Elhatároztam, ha ők kérnek majd valamit, segíteni fogok. Úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. 🙂
Hetekig nem történt semmi. Aztán, egyszer csak felkerült egy fuvarkérés az oldalra. Egy komplett foxi család várt segítségre a szarvasi gyepin. Egy nagyon szép anya kutyus a kicsinyeivel. Ilyenkor ugye nincs idő latolgatni, mert a gyepin a babák bármilyen vírust elkaphatnak, cselekedni kell azonnal. Nem is mérlegeltem, csak telefonáltam. Egy fantasztikus hírrel fogadtak, a kis család fuvarja már megoldódott. Nagyon örültem neki. 🙂
Éppen kivittem Spy-t sétálni, amikor aznap délután hívtak megint. Igaz, hogy a foxik kimenekülnek, de van bent két német vizsla kölyök. Segítenék nekik is? Naná!
Felvettem a kapcsolatot a Vizslamentőkkel, majd másnap hajnalban, sötétben telefonnal, fényképezővel, Spy boxával, pelenkával, rongyokkal, felszerelkezve, nekivágtam az aznapra tervezett kb. 600 km-nek. Útközben, végig azon szorongtam, hogy mi lesz velem. Hogy bírom majd. Titokban fotóznom kéne, mert itt keményen altatás van, és csak néha kerülnek ki képek a közösségi oldalakra – azóta, szerencsére, már javult a helyzet- de tudtam, hogy megnézni és aztán otthagyni a többi kutyát, pokoli lesz lelkileg.
A gyepi a város végén van. Alig találtam meg. Periférián, ott ahol más városokban, mondjuk a szemét telep lenne. Esett az eső, mikor odaértem. Amikor beléptem, láttam, hogy több kutya van egy kennelben, amit egyébként úgy kell elképzelni, hogy valamiféle fedél van felettük, vagy egy volt disznóól az egész, és igen csak szűkös több kutyának. Ha volt is illúzióm arról – bár nem volt-, hogy milyen egy sintértelep belülről, hát azonnal szertefoszlott amint begurultam a kapun. Az ugatások is mások mint a menhelyeken. Sokkal kétségbe esettebbek.
Korábban, azt sem tudtam elképzelni, miért nem lehet fotózni. Amint beléptem rájöttem. Ősz volt. Pufajkások – tényleg szó szerint- gumicsizmában, fog nélkül körbevettek. Elmondtam miért jöttem. Kinyitották a rácsot, majd mintha csak egy vágóhídon lennénk, kirángatták a két – egyébként halálosan rettegő- síró kölyköt, és bevágták a csomagtartómba. Csak úgy puffantak. Kombi autóm volt, amiben előtte szerencsére “megágyaztam”. Esélyem sem volt képeket csinálni. Csak az elmémbe égett bele a többi kutya képe.
Hátra volt még az adminisztráció. Düledező iroda, olyan foltokkal, amiről nem akartam tudni, hogy mik. Az adminisztrátor, egyébként nő, – ezt még nehezebben értem meg, miként lehet, nőként ezt látni naponta- elővesz egy megsárgult vonalas füzetet. Mondjam a nevem és írjam alá. Amíg birkózik a nevemben lévő mássalhangzó hegyekkel, beszélgetni próbálok. Esélytelenül. Vagy ír, vagy beszél. Mivel érzékeltem, hogy a helyzet, egy teljes homloklebeny metszés nélkül nem változik, csendben maradok. Aláírok. / Mellékesen nem a saját nevem, mert azt végül csak nem sikerült papírra vetni./ Kifelé, még megkérdezem: Ugye, most hogy a foxicsalád és két vizsla is kikerült, nem lesz altatás? ” Altatás mindig lesz.”- kapom útravalóul.
Próbálok semerre nem nézni, nem sírni, csak menni innen minél hamarabb, szóval gyorsan bevágódom az autóba, és irány Pest. A kölykök egymáson kuporognak. Moccanni sem mernek. Útközben, végig csendesen beszélek hozzájuk. Muszáj erősnek maradnom, bár nagyon felkavart az egész. Miután átadtam őket a Vizslamentésnek, haza indulok. Csak út közben, hazafelé engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak. Sietek haza, hogy megöleljem a Gazdit,és becézgessem a saját, elkényeztetett, ördögfiókám.
Kicsi, rossz, büdös, koszos. De az enyém!
Ambivalens érzéseim vannak, hiszen egyfelől borzasztó volt ezt látni, átélni, felfogni. Másrészt viszont két életet mentettek meg a fajtamentők, egy kis segítséggel. Jancsit és Juliskát. A neveket is ők adták. Amíg velem voltak a kicsik, bíztak bennem. A kocsim annyira megszerették, annyira a biztonságot jelentette nekik, hogy vonakodtak kiszállni, és valami ismeretlen felé indulni újra. Juliska bátrabb volt, de Jancsi csak bújt belém. 😀 Őt különösen megszerettem a gyámoltalansága miatt. Na meg, fiús anyuka vagyok, vagy mi. 😀
Hazafelé kaptam a hírt, hogy egy helyre kerültek ideiglenes befogadóhoz. Emlékszem, akkor szó szerint kisütött a nap. Megbeszéltük, hogy figyelemmel kísérem majd a sorsukat.
Pár nap múlva jött a hír, mindkettő küzd a parvóval. Jancsi nem éli túl. Juliska is csak, éppen hogy. Azóta Ő már boldog Gazdis kutya.
Run free Jancsikám!
Keresem a miérteket. Sokáig foglalkoztatnak még a mi lett volna ha, típusú kérdések. Aztán, még elszántabban próbálok segíteni. Örök, végtelen körforgás az egész. Állandóan van kinek segíteni. Ömlenek be a kutyák a gyepikre, menhelyekre. Közben megfertőzöm a barátnőm. Ő is belefog a mentésbe. Fuvart vállal, többnyire Csongrádra. Vagy beszerez magának még néhány kutyát. 😀
Ezek után nem is csodálkozom, hogy nemsokára, ismét foxi van a szarvasi gyepin. Kislány. Érte is elmegyek. Ha meg már ott vagyok, hozok ki még egy terrier kölyköt is, a barátnőmnek. Két hely ismét felszabadult. Szarvasi Kamilla, a foxi lány, azóta már Gazdis. Mint a kereszt fiam, Stopli is, aki istenveréseként boldogítja a barátnőm szüleit. 🙂 Mellesleg, ők azért nem utaztak olyan probléma mentesen, mint a vizslák. 🙂 Terrier módra, zsizsegtek, fontoskodtak, ugattak.
Amikor azt hittem már mindent láttam, és megtudtam, arról mi megy, mehet ma Magyarországon a sintértelepeken, hát rá kellett jönnöm, hogy ismét súlyosan tévedtem. Valami még hátra volt.
Folytatjuk….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: