Kanapétól a sintértelepig… / 1. rész/

Az út a kanapétól a sintértelepig, nem volt sima, egyszerű, vagy egyenes.

Arról már írtam, hogy az önkéntesség sem csak úgy, magától jön az ember életébe. Valami történt, ami nyitottá, elfogadóvá és támogatóvá tett. Megérkezett az életembe egy kiskutya.

Spy, aki megváltoztatta a gondolkodásom…

Úgy kezdődött, mint bármi más. Leültem a laptopom elé, és minden témára rákerestem – lévén, tapasztalatlan, első kutyás-  ami csak érdekelt. A döbbenet, akkor ért először, amikor megláttam azt, hogy naponta, kutyák tucatjait altatják el, sintértelepeken.  Addig, én csak menhelyen jártam, és onnan is sírva jöttem el. Pedig, akkor még kutyám sem volt.

Úgy gondoltam, megkeresem hát, azt a szervezetet, aki értékeli a segítségem, és megpróbálok, a magam eszközeivel hozzájárulni a mentéshez. Miért írtam, hogy az ilyen szervezetet keresni kell? Mert ért jó pár pofon, mire rájuk leltem. Erre, azért biztosan nem számít egy segíteni vágyó, kutya mentésben még zöldfülű, ember. 🙂

De hogy is volt ez? Átlag, városi nőként, éltem a kis életem. Védett voltam az olyan szörnyűségekkel szemben, mint sintértelep, altatással. Utólag, nem is értem mit gondoltam akkoriban, hogy megy ez.  Talán, mindannyiunkat véd egy burok, – hogy ezt mi teremtjük meg, vagy csak homokba dugjuk a fejünket, nem tudom- de, ha egyszer átszakítjuk, meglátjuk a valóságot. Nem biztos, hogy akarjuk látni, de onnan már nincs visszaút. Így történt ez velem is.

De térjünk vissza kicsit, az első pofonokhoz. Akkoriban, azt hittem, mindenki kapva-kap az adományokért. Csalódtam. Vagy, nem jó helyeken próbálkoztam. 🙁

Kinéztem, egy nagy, híres állatotthont. De jó! Így nem csak 20 kg-os száraz tápokat, konzerveket, de minden mást is vihetünk. Listát írtak arról, mire van szükségük. Mi pedig, lelkesen, mint egy gyerek, pipáltuk ki a listán lévő dolgokat, szép sorjában. Gazdi, még talicskát is vett, hogy biztosan minden meglegyen. Rogyásig pakolt, kombi autóval, laza 3 órát autóztunk, mire megérkeztünk.

A menhelyen, a szokásos ugató kórus fogadott, meg jó pár szabadon lévő, megbízható eb. 🙂 Az egyik, egy nagy testű, fekete szuka, rám is tapadt, és csak bújt, simogatást kért, és úgy nézett, hogy majdnem belehaltam. Tele volt az a szempár, hálával, örömmel, reménnyel. Elindultunk, hogy megkeressük az irodát. A kutya szöges ellentéte, egy undok ember fogadott. Megmutatta, hogy hova pakoljunk, talán elmorgott egy köszi-t, és ezzel végeztünk is. Ott álltam, és a döbbenettől, szólni sem tudtam. Itt, vagy minden nap jönnek ekkora adományok, vagy valami más gond van, amiről azonban nem akartam tudni. Félre értés ne essék, nem vártam örök hálát. De annyi segítséget, hogy legalább kipakoljanak, elvártam volna. Kifelé, még megsimogattam az én “kis” ragacsomat, és elindultunk haza. 3 órán át mérgelődtem. Azt mondogattam magamban, hogy ha már csak a kutya miatt is, de megérte! Aztán másnap, mintegy arculcsapás, úgy ért, hogy egy postán feladott, 20 dekás csomagot lefotóztak, és ömlengve, hálálkodtak érte a honlapjukon.

Nem baj, ha ez így megy, akkor keresek mást! Ismét darázs fészekbe nyúltam. Egy másik szervezet keresett fuvart, egy altatás elől mentendő kutyának. Éppen, hogy csak visszaszámlálás nem volt az oldalukon. Telefonáltam. Megkérdezték, hogy mennyiért vállalom a fuvart. Nem értettem. Természetesen, ingyen. Ezt meg ők nem értették. Azért megbeszéltük, hogy másnap megyek. Így is történt. Aztán, a hosszú autó úton, kiderült, hogy x ideje nincs is altatás, meg, hogy így, sokkal könnyebb fuvart keresni. Ismét jó hülyének éreztem magam. De ezt még lehetett fokozni. Eleinte, csak néha kérdezték- azt is félve- , hogy tudok-e segíteni, fuvarban.

Úton…

Másik kis utasom…

Volt, aki félt, és az ajtóba bújt volna legszívesebben…

Később, úgy közlekedtem, mint egy menetrendszerű járat. Azért ezt nem bántam meg. Nagyon sok kutyust vittem Gazdihoz. Az érzés pedig felemelő volt. Náluk is inkább az emberi oldallal volt a baj. Amikor már átcsapott a dolog, követelőzésbe. Az utolsó csepp az volt, amikor jött a telefon, vasárnap, hogy tápszer kell. Kinyittattam, egy amúgy zárva lévő patikát miattuk.  Aztán, elgondolkoztam, hogy ha valaki ezzel foglalkozik, miért nem képes felmérni, hogy mikor fogy el a tápszere. A baba kutya végül  majdnem kihűlt, mert nem volt infra lámpájuk sem. Erről persze nem szóltak. Pedig vettem volna, ha tudom. Csak akkor hívtak, amikor a már válságos állapotban lévő kutyát, orvoshoz kellett vinni. Rohantam. A kicsi a rendelőben még élt. Nem sok esélye volt, de bizakodtam. Hazavittem nekik, pár perccel azután, hogy átadtam, és elindultam infra lámpáért, jött a telefon, hogy meghalt.  Értelmetlenül. Ekkor besokalltam, és kiszálltam. A hirdetéseik, azóta sem változtak.

Néhány nap után úgy éreztem, készen állok, tudok ismét segíteni. Világos volt, hogy másokkal szeretnék együttműködni. Akkor hát,  tegyünk újabb próbát. Volt egy csomó gyógyszer adományom,- értsd több 10 ezer forint értékben- amit szerettem volna jó helyre adni. Számtalan telefon hívás után, kiderült, hogy ismét én vagyok a balek, mert nem kell senkinek. Értitek ezt? Nem kell. Végül, a közelünkben lévő, nagy menhely örömmel fogadta. 🙂 Ez, jó érzés volt, csak én, az igazán rászorulóknak szántam.

Ezzel, nem azt akarom mondani, hogy ne segítsünk. Csak nagyon nézzük meg kinek. A segítség pedig lehet ezer féle. Fotózhatunk, sétáltathatunk, fuvarozhatunk, élelmet, gyógyszert, fertőtlenítőt, rongyokat, játékokat, pórázokat adhatunk, gyűjthetünk a környezetünkben élőktől is, de adhatunk kupakot, palackot, csoki papírt, vagy a hirdetésekben is segíthetünk. Támogathatunk telefon hívással, vagy pénzzel is. Szerintem, mindenki tud ezek közül valamit tenni. A lényeg, hogy TEGYÜK IS MEG!  Akár rendszeresen, akár alkalmanként. Ami még fontos, hogy találjuk meg hozzá, az IGAZIT. / Mármint szervezetet. 🙂 /

Adhatunk nyakörvet is, az mindig jól jön!

Én, eközben,terrier módra, kitartóan keresgéltem tovább. És!  Rátaláltam egy olyan civil közösségre, akikkel az első perctől megértettük, támogattuk egymást. Néha, csak beszélgetünk, vagy tanácsokat adunk egymásnak. Éreztem, hogy jó helyen vagyok. Értékelték a segítséget. Nem vették természeteseknek, hogy minden jár nekik. Nincs is adó 1%-uk. Maguk mentenek, önként, saját erőből. Mert, amennyiből alakítanának egy szervezetet, annyiból megmentenek egy életet. Úgy éreztem mindig is őket kerestem. Így találtam rá végül, hosszú kanyargás után, a Foxterrier fajtamentésre. Velük jutottam el, az oly nagyon rettegett, vidéki sintértelepekre is.

Folytatjuk….