Még nem volt meg Spyke, amikor Gazdi előállt az ötlettel, hogy ne csak az adó 1%-al, de tápadománnyal is támogassunk egy kutya menhelyet. Elméláztam, és azt gondoltam, jó, legyen. De! Ígérje meg, hogy nem hoz haza kutyát. Én persze hallani sem akartam arról, hogy vele menjek. Közeledett a karácsony, sok volt a tennivalóm, és az akkori tökéletes, porcelán világomban mindez nem szerepelt, még terv szinten sem!
Ilyen volt az én világom akkoriban. Csillogó, fényes, tökéletes… / Ez nem a mi lakásunk! 🙂 /
Azért, elkísértem egy bevásárló központba, ahol tele is raktuk a csomagtartót, konzervvel és táppal. Ő meglátogatott egy menhelyet, én pedig sorba pipálgattam, a női lapokban karácsony előtt felsorolt teendőket, abban a szent tudatban, hogy ez a valós világ, ennél fontosabb dolgok nem is léteznek. Amikor hazajött, nagyon sokat mesélt arról, mit látott, hogy fogadták, és arra kért legközelebb én is csatlakozzam, mert az érzés amit átélt, leírhatatlan. Rendszeressé szeretné tenni a segítséget. Meg fogom látni majd, hogy milyen jó érzés lesz. Legközelebb válasszak én menhelyet. Bár megszólalt a fejemben a vészcsengő, igent mondtam. Nem siettem, el a dolgot, kivártam a tavaszt. Gazdi nagyon megértő volt, tudta, hogy kár volna siettetnie, bennem kell, hogy megszülessen az elhatározás. Csak néha-néha emlegette. 🙂
Elkezdtem hát nézegetni a menhelyeket, majd fel is hívtam az egyiket, hogy szívesen meglátogatnánk őket, némi adománnyal. Meglepett, hogy mennyire örültek neki. Nagyon készültem én is a látogatásra, de kicsit tartottam is attól, mi fog majd fogadni. Mivel soha nem volt kutyám, furcsa volt, hogy tele a kombi autó hátsó része, óriási zsákokkal, konzervekkel, és egy általam addig nem ismert szag / a száraz tápé 🙂 / lengi be a kocsit. Izgalmas érzés volt, végig az úton, hogy valami jót fogok én is tenni. Segíteni! Közeledtünk, és elkélt némi útba igazítás. Nagyon ügyesen elnavigáltak, a menhelyhez. Akkor láttam először, hogy ezek a helyek, mindig a városokon kívül vannak, szinte megközelíthetetlen utakon lehet csak eljutni oda, mintha direkt a perifériára tette volna őket valaki. Persze valójában ott is vannak, a szó összes értelmében. 🙁 Úgy érzed kiautózol a térképről. Nyilvánvalóan valahová száműzni kell ezeket a kutyusokat, hogy az olyan érzékeny lelkek, mint amilyen én is voltam, soha nem fussanak bele, még véletlenül sem, nehogy lepattogjon a máz a szépen festett világukról. Leparkoltunk, és akkor meghallottam, hogy egyszerre sok száz kutya kezd ugatni. Kijött egy önkéntes, és Gazdi segítségével bepakolták az adományokat a “kongó” tápraktárba. Akkor szorult össze először a szívem. Tényleg nagyon kedvesen, beinvitáltak. Először az irodába mentünk. Út közben, láttam a kennelek mögött azokat a szemeket, amikbe ha belenéztél egyszer, véged. Nem egy kutya maradt meg a tudatomban, sok tucat. Fojtogatott a sírás. Meg is kérdezték, hogy most vagyok-e először menhelyen. Annyira megviselt az első kép, – a sok rácsok mögé zárt élet látványa- hogy úgy érezték, valami szépet is kell mutassanak. Megnéztük, hát az orvosi szobát, a kölyök kenneleket, megnyugtattak, hogy nincs náluk altatás, és közben szép lassan bejártuk a területet. Elérkeztünk egy olyan kis részre ahol újszülött babák voltak az anyukájukkal, vagy elárvult apróságok, akiknek nem itt, az infra lámpák alatt, hanem a mamijuk mellett lenne a helyük. Nálam akkor tört el a mécses. A kezembe adtak egy kis szőrgombolyagot, aki boldogan szuszogott, és tejszagú volt. Kicsit megnyugodtam. Valami furcsa véletlen folytán, az első terrierterápiám volt az a pillanat. Egy pöttyös hasú, foxi szerű kisfiút tartogattam.
Ilyesmi kutyus volt, bár Ő itt Rómeó, és gazdis..
Már csak egy rész volt hátra, a beteg kennel. Kérdezték, hogy tényleg látni akarom-e. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen, innen már nincs visszaút. Fertőtlenítés után bemehettünk. Tiszta kennelekben, egyesével lábadoztak a kutyák. Minden kennel egy megrázó történet volt, és minden kutya egyedül próbált felépülni. Némelyikük, borzalmas sérülésekből, otthon nélkül, gazda nélkül. Annyira zokogtam, hogy ki kellett menjek. Biztattak, hogy bátran sírjam ki magam, ez teljesen normális. Belül ordítottam. Hogy lenne ez normális? Miért kell így lenni ennek? Teljesen naiv voltam. Hol is éltem eddig? Az én világomban egy menhely úgy festett mint egy park, tele vidám kutyákkal. Ez a menhely- bár utólsag nyugodtan elmondhatom, hogy az egyik legjobb volt amit láttam, pedig jó párat láttam azóta már- inkább egy kutya begyűjtőre emlékeztetett. Azt is csak később tudtam meg, hogy sintértelepek léteznek még Magyarországon. A gondolattól is rosszul voltam. De nem kíméltek, beavatott lettem.
Visszatértünk az irodába, ahol megbeszéltük, hogyan tudunk még segíteni. Más módon, nem csak örökbefogadással, adományozással. Ekkor valaki felvetette, hogy sétáltassunk meg egy kutyust, hiszen neki az lesz a nap fénypontja. Belementem. Na milyen kutyát kaptunk? Terriert. Egy staffordshire nőcskét. Tele energiával. Úgy röpültünk utána egyik fától a másikig, hogy öröm volt nézni. 🙂 A kutyus élvezte a szabadságot, a szagokat a mezőn, az egyedül létet, a simogatást. Észre sem vettük, és szinte egy fél napot töltöttünk ott. Nagyon nehéz volt visszatenni a kennelbe, a társai közé. Egy kicsit mintha összetört volna mindenki. Mi is és a kutyus is. Azonban akkor még Gazdi is úgy érezte, ez túl nagy felelősség nekünk. Megbeszéltük, hogy mindenképpen segítsünk, de ne az örökbe fogadással, hanem más, alternatív módokon.
Sokáig némán utaztunk hazafelé, mindkettőnket lekötöttek a gondolataink. Az orromban éreztem még a kiskutya illatát, a ruhámon pedig a még ott volt a megsétáltatott kutyus szőre. 🙂 Az én idilli világom aznap darabokra hullt, és csak kavarogtak a fejemben a különböző sorsok, történetek, szemek. Azzal nyugtattam magam, hogy van hol élniük, nem altatják el őket, és van mit enniük. Az a látogatás azonban mindent megváltoztatott. Víz, tálka és száraz táp, rongy került a kocsiba. Menhelyek telefonszámai a telefonomba. Tudtam, hogy soha többé nem fogok tudni elmenni egyetlen árva útszéli kutya mellett sem. És még nem volt saját kutyánk! Hazaérve elkezdtem nézegetni, melyik lehet a következő menhely, akin segíteni fogunk egy kicsit…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: