Szintén emlékezetes leckét kaptam a törpétől akkor, amikor először közösségbe mehetett. Előfordult talán veletek is, – velem már sokszor- hogy első látásra ítélek meg valakit. Amire végképp nem gondoltam, pár évvel korábban, hogy mennyire sokszínűek az emberek, és kikkel fog összehozni egy kiskutya.
De vissza az első közösséghez. Olyan kutyafuttatót találtunk, ahol nincsenek kerítések. Maga a természet alkotta, fák veszik körül és innen is indulnak túraútvonalak. Ha megunják a kutyák az ott létet, indulhat egy nagyobb túra is. Tudom furcsán hangzik, de az erdőben van egy tisztás amit kinevezett a város kutyafuttatónak, és kitáblázta. Hatalmas játszótér ez, ahol összegyűlik sok-sok gazdi és kutyája. Persze itt is megvolt a kemény mag. Hát ide vetett minket a sors. Rengeteg fajta kutyussal találkoztunk. Első nap egy kicsit félelmetes volt, amikor megindultak felénk falkában. A gazdik engem méregettek, a kutyák Spy-t. Én meg mantráztam, hogy milyen magabiztos vagyok, és nem, nem veszem fel a kutyát. Könnyű ezt mondani addig amíg szemmagasságba nem ér veled egy kutya. Tényleg volt ami a vállamig ért. 🙂 Gazdija vígan kurjongatta: “Gyere csak, nem bánt. ” Könnyű azt mondani. Főleg, hogy 10-15 kutya kering körülötted, méreget és szagolgat. A törpém pedig felemelt fejjel és farokkal mutatta az utat. 🙂
Csak mindig bátran gyere utánam…
Itt olyan történeteket hallgattam, amikről azt hittem csak a könyvekben létezik ilyesmi. Például a bullterrierről, akit egy rekesz sörért cserélt a gazdája. Vagy olyan kutyáról, akit hajléktalanoktól vettek egy üveg borért, gyakoribb volt az, akit menhelyről hoztak, de volt akit bedobtak a gazdija kerítésén, voltak fajtiszták és törzskönyvesek, keverékek, öreg matuzsálemek és kölykök, lusták és pörgősek, divatos és kevésbé kedvelt fajták. Egy azonban mindenkiben közös volt, a kutya szeretet. Mi több imádat. Délutánonként azt vettem észre, hogy nézegetem az órám, és már várom a találkozásokat. Itt mindenkinek voltak kedvencei / gazdiból és kutyából egyaránt./ Nekem is. És voltak olyan gazdik is, akikkel kevésbé szimpatizáltam. Na persze, hogy az ő kutyájukkal tudott Spyke a legjobban játszani. Szerintem direkt csinálta. 🙂 Ilyenkor azon kaptam magam, hogy angyali türelemmel hallgatom a közös séták során a sok ostobaságot. És belül vigyorogtam. Mert, hogy kikkel is találkoztam, politikus csemetékkel, tudálékosokkal, mű toprongyokkal, melegekkel, kivagyiakkal, csupa olyannal akivel az életben nem álltam volna szóba korábban. De megtanultam az újabb leckét, az elfogadást. 🙂 Egyre több név került a telefonomba, általában úgy mint Cserkész gazdi és így tovább. Az emberek nevét néha elfelejtem, de a kutyákét biztos nem.:-) És amíg én vígan szocializálódtam ezeken a sétákon, a mi Gazdink az általa leginkább kedvelt figurákkal diskurált a padon, egy hűs fa árnyékában és bőszen bólogatott, hogy menjek csak el egy kis körre, majd ő addig ott megvár. Mikor megkérdeztem hazafelé, hogy mégis miről beszéltek, mindig ilyesmi derült ki, hogy autókról, motorokról, technikai izékről, építészetről , fotózásról stb. “És ti?” Mindig megnyugtattam, hogy nem maradt le semmiről, mert mi csak székelésről, műhibákról, etetésről, gyógyszer bevételről. Kb. mint a geriátrián. 🙂
Mindeközben Spy mint a szivacs, úgy szívta magába a sok ingert, és viselkedés formát. Tudom, hogy az ottani kutya banda tanító nénijétől – egy keverék német juhásztól – tanulta azt, – amit előszeretettel alkalmaz a közös séták során máig is- hogy ha egy kutyát hív a gazdája és az nem jön vissza, akkor megfenyíti, vagyis kicsit meglöki, na jó, nagyon meglöki. 🙂 Ja, hogy rá nem vonatkoznak a visszahívás szabályai az, más. 🙂 Bár korábban is szeretett botozni, de a bullterriertől látta, hogyan kell ezt nagyban művelni. Igazi öles husángokkal.
Ez az én botom, dobjad már…
Voltak civakodások, amiket a tanító néni kutyus mindig megakadályozott, hogy elfajuljanak.. / Hogy ezt miért nem tanulta meg ?/ Agarakkal rohangált, goldenek fülét rángatta, bordeux-i dog hasán ugrált, de soha sem lett eminens. / Ez milyen kár. :-)/Sokan játszottak apportírozást labdával. Néha beszállt, de az nála úgy működött, hogy kilő érte, megszerzi, elfut vele, ráfekszik és ha valaki közelebb megy érte, újra elfut vele, esetleg még morog is. Végül általában én csavartam ki a szájából és dobtam oda a jogos tulajdonosnak. Ronda, irigy disznó. Gondoltuk megtanítjuk, hogy milyen jó játék is ez. Vettünk hát, tenisz labdát, reflex labdát, sipolós labdát, szivacs labdát. Ezekkel sem volt hajlandó apportírozni. Néha, nagy ritkán hozta csak vissza. Olyankor fellelkesülten dobtuk neki – séta közben is- aminek az lett a vége, hogy a mi labdáink nyugszanak békében a szakadékok mélyén, ahová végül begurultak. Ja, persze a botokat mindig kihozta. 🙂 Láthatunk kisebb veszekedéseket, vérig menő verekedést. Cseréltünk tapasztalatokat étkezésről, tanításról, trükkökről, gyógyszerekről, orvosokról. Lassan és visszavonhatatlanul, végleg kutyások lettünk. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: