Három a kislány. Mindig mosolyogtam rajtuk, amikor megláttam a csoportképüket. Az anyukával együtt négy. Mert így volt teljes a kis család. De kezdjük az elején.
Van egy csodálatos barátnőm. Imádja a kutyáit, és mindenkinek segít. Legyen szó az én kis PRT-m sétáltatásáról, vagy arról, hogy átmenetileg befogadjon néhány kutyát a kozmetikába, amikor már végképp nem tudják elhelyezni őket az állatvédők, vagy arról, hogy nyáron kimenjen egy menhelyre és a 40 fokban megnyírjon pár kutyát. Csak úgy. Mert imád adni. A jótettek sorát folytathatnám azzal is, hogy a négy saját kutyája mellé befogadott még kettőt. Csak a létszám változik néha. Amikor felfelé, akkor nagyon jó, de van úgy, hogy eléri minden kutyás gazdi rémálma, és a létszám csökken.
Szóval, három a kislány. Mert ez a történet így kezdődött. Egy mopsz mamival, akinek három csodaszép kiskutyája született. Ennek már majdnem 14 éve. A történetben azért az még mindig nagyon csodás, hogy a mami kutyus elmúlt 16 és fél éves. Jelenleg is Kezelő legidősebb páciense, a rendelő referenciája, olyan vérképpel, hogy egy fiatal kutya is megirigyelhetné. A lányok, nagyon jó géneket örököltek. Csak hát az idő, a természet, és a biológia mind, mind olyan dolgok, amivel nehéz dacolni.
2016.-ban, már egyszer átélték a legnehezebbet, amit csak kutyás gazdi el tud képzelni. Elveszítették a háromból az egyik pici lányt, Zoét. Róla, akkor itt írtam: “A híd túl messze van”…
Nem gondoltam volna, hogy még egyszer neki kell állnom, és elmesélnem egy szomorú történetet, úgy, hogy miközben írok, megállás nélkül potyognak a könnyeim a billentyűzetre. De a barátnőm megkért erre. Azért, mert itt szeretne üzenni mindenkinek, aki olvas minket, hogy gazdiként sokkal erősebbek vagyunk mint gondolnánk.
Jöjjön hát, egy nem mindennapi csoda, keserédes története.
Zoé elvesztése után, kicsit átalakult a falka szerkezete. Tücsike, az ikerház másik felében lakó nagymamához tette át a székhelyét, mert ott jóval nagyobb volt a nyugalom. Érthető, hiszen a két új jövevény – mindkettő mentett mopsz- kissé felforgatták a hétköznapokat. Szóval, a békére, csendre és pihenésre vágyó Tücsi, a nagyi szeme fénye lett. Ott ő kapott meg mindent, amin a ház másik felében többen osztoztak. Okos volt ám a kislány. Igazi opportunista. 😀 Ha társaságra vágyott, csak kikocogott a többiekhez a közös kertbe, ha pedig el akart vonulni, akkor pedig irány a nagyi. 🙂
Tücsike minden szempontból problémamentes volt, vele csak néhány alkalommal kellett a Kezelőhöz rohanni, mert ha baja volt, akkor az általában középsúlyos volt. Szóval, nem pont miatta van az én barátnőmnek törzskártyája Kezelőnél. 🙂 Arról, hogy egy hét ne múlhasson el a rendelőben anélkül, hogy ők megjelennének, felváltva gondoskodnak a többiek. Egy pár hónapja, Tücsinek fülgyulladása volt. Persze, hogy megkapta a legjobb ellátást. Mikor már úgy tűnt minden rendben, a kislány egyik percről a másikra szinte összeomlott. Csakis a barátnőm gyors helyzetfelismerése, és az, hogy Kezelő azonnal beavatkozott mentette meg a kis életét. Az történt, ugyanis, hogy a fertőzés újra fellángolt, és már a teljes szervezetét támadta. Szepszist kapott.
Ha valaki olvasta amit a mikrobiológiáról írtam, akkor tudja, hogyan tekintek minden mikroorganizmusra. A szepszis az egyik legfélelmetesebb, mert rendkívül gyors lefolyású. Orosz rulettet játszott Kezelő, amikor megpróbálta eltalálni a hatásos antibiotikumot. Mert az, csak tízezerből kb. egyszer sikerülhet. Ugyanis a kezelés, versenyfutás az idővel. Mire kitenyésztenék, mely antibiotikumra nem rezisztens a törzs, addigra a keringése rég összeomlott volna.
Szóval nem maradt más hátra, mint infúzió, melegítés, és egy, azaz egy, választott antibiotikum. Délután értek a rendelőbe, és éjjel a kutyus még élt. Úgy adták haza, hogy ők már nem tudnak többet tenni. Készüljenek fel a legrosszabbra, de nem lesznek majd fájdalmai, csak szép sorban leállnak a szervei és el fog aludni. Semmit nem tehetnek már érte, csak tartsák melegen. A barátnőm hazavitte Tücsikét, és a nagyi ágyában helyezték el. Úgy 20 percenként szaladt át, hogy megnézze mi van a kutyusával. Tücsi pedig derekasan küzdött, és az antibiotikum hatott. Megtörtént az a csoda, amiben senki sem bízott. A kutyus túlélte az éjszakát, és legyőzte a szepszist. Mindenki boldog volt. Kezelő el sem akarta hinni másnap, hogy életben van a kutya.
Teltek a hetek, én pedig éppen Spy, nyaki gerincsérvére vadásztam vasárnap gyógyszert, idén már másodszor, és senkit sem értem el, csak a barátnőm. Náluk is legalább akkora vegyi fegyver arzenál van, mint nálunk. Szóval, vasárnap este még átugrottam hozzájuk egy adag gyógyszerért, amit megígértem, hogy másnap vissza is adok, csak előbb megveszem belőle a vödrös kiszerelést, itthonra.
Hétfőn reggel nem mentem dolgozni, mert Spy-t felügyeltem, figyeltem, hogyan hat a fájdalomcsillapító, – ami ugye csak mopsznyira volt dozírozva – és mentem a következő adagért. Berobogtam a rendelőbe, és a legnagyobb meglepetésemre ott találtam a barátnőm. Nem tűnt súlyosnak a dolog, legalábbis első látásra, de egy gyógyulni nem akaró seb jelent meg Tücsike testén, és azért jöttek, hogy a doki megnézze. Bementem velük, hogy ne kelljen kiülnöm a soromat, és elkértem a gyógyszerünket. Ők, pedig ott maradtak, hogy egy kis szövetmintát vehessenek a kutyustól. Akkor láttam utoljára Tücsit. Emlékszem, gyors gyógyulást kívántam nekik, kicsit megdögönyöztem, Tücsike buksiját, és szaladtam is haza Spy-hoz, hogy megemeljem a dózist.
Értem én, hogy az élet véges. Azt is tudom, hogy nincs nagyobb átalakulóművész a természetnél, a mikroorganizmusoknál. De miért kell, hogy egy valódi csodát, csak ennyire rövid ideig élvezhessünk? Hol van az megírva, hogy kinek, hány csoda jár az életben?
Innentől, ugyanis felgyorsultak az események, és a kicsi lány testén elhatalmasodott valami nagyon szörnyű. Egy olyan betegség ami villámgyors lefolyású, rendkívül rosszindulatú, és a szövettant végző orvosok szerint, már két hét sem maradt már hátra. A sebek nem gyógyultak, csak egyre több lett belőlük, és a pici testből lassan elszállni készült az élet. Már nem tudott aludni, -csak ülve- és enni sem akart. Inni még tudott, de még egy végigszenvedett nap, vagy éjszaka már méltatlan lett volna hozzá.
Ismét a Rendelőbe készültek. Ezúttal nem siettek, otthon még mindenki elbúcsúzott tőle. A mamija bebugyolálta a pici, fáradt testét, még megitatta utoljára, és elindultak a Rendelőbe. Érezte, tudta, hogy már nem fogja hazavinni. El sem tudom képzelni, milyen lehet az az érzés, amikor az idő, a közös időtök utolsó homokszemei peregnek végig a homokórán. Mekkora erő kell hozzá, hogy mindezt végigcsinálja valaki!
Az én barátnőm, arra kért, hogy ezért írjam le a történetet. Azért, hogy mindenki tudja, jóval erősebb annál, mint azt valaha is gondolta volna. Mert ahhoz is nagyon sok szeretet, és persze önzetlenség kell, hogy azt tudja mondani, itt a vége. El kellett engednie, mert nincs értelme nézni a fájdalmat, és azt, hogy valami elemészti a kiskutyáját. Akkor is el kellett engednie, ha tudta, innentől már semmi sem maradhat a régi. Az elveszített kislányok körmeinek kopogását, még évekig hallani fogja.
A Rendelőben még vártak egy kicsit. Karjában a bebugyolált kis Tücsikével, a barátnőm megvárta a dokit. Azért hogy végül Ő, aki egész életében a kislány gyógyulásáért küzdött, most végső álmot adjon neki. Mert más lehetőség már nem maradt. Ezerszer átbeszélték, végigvették, de nem volt már mód megállítani, vagy akár, csak lassítani a folyamatot. Tudta ezt mindenki, de kérdés, a kétely, hogy biztosan ezt kell -e tenniük, mindig elő-elő bukkant. Végül nem maradt más, mint az elengedés, és az a tudat, hogy mint mindig, most is csak a legjobbat adta a barátnőm, az ő imádott kutyusának. Egy fájdalom nélküli, könnyű álmot kapott Tücsike. A mamija, pedig olyan szívet, amiből ismét kitéptek egy darabot. A kislány, békésen elaludt. A barátnőm pedig, már nélküle ment haza. Oda ahol még négy kutyus várta. A három kislányból még egy, annak az anyukája, és a két kis mentettkéje.
A természet végül, mint mindig, ezúttal is erősebb volt. A ” lény” akit a mikroszkóp túloldalán láttak, végül győzött. Hatalmas hősnek tartok minden kutatót, aki naponta belenéz abba a két lencsébe, meglesi a csupasz természetet, és azon dolgozik, hogy nekünk, embereknek és persze a kisállatainknak egyszer valami csodásat adjon. Még több időt! Ha valakik, hát ők azok akik nálam szuperhősök.
Néhány nap múlva, Tücsike is hazatért. Zoé mellé került a kis urnája. Egészen addig maradnak ott, amíg egyszer eljön majd a barátnőm ideje is, mert akkor összekeverik majd a hamvaikat, és a teljes falka, ismét egyesülve, közösen beutazza majd a világot a szél szárnyán.
Van valami, amit nagyon szeretnék. Önző módon az, hogy soha ne kelljen kipróbálnom, mennyire vagyok erős. A barátnőtől pedig azt kérem, hogy még nagyon sokáig ne kelljen újra ilyen blogot írnom, amibe belefacsarodik a szívem. Nagyon- nagyon sokáig.
Tücsike, januárban lett volna 14 éves. Ez pedig az utolsó kép róla.
Drága kicsi lány! El akartam mesélni, hogy a mamid már jobban van. De nélküled, és Zoé nélkül, soha, de soha nem lesz igazán jól.
