Mint nemrég értesültem róla, tahó lettem. Elmesélem, hogyan.
Közöny. Káröröm. Gonoszkodás. Előítélet. “Csodálatos” emberi tulajdonságok, egytől egyig. Félreértés ne essék, nem vagyok szent. Jó sem. De! Igyekszem fejlődni, és nem azonnal ítélni, fél mondatokból. Nem próbálok megnevelni senkit. Egy biztos, olyan sem vagyok, mint a következő történet főszereplője. Szerencsére. 😀
Hogy kerül mindez egy kutyás blogba? Egy tavaszi történet utózöngéjeként. Itt is írtam róla, – A Dian Fossey módszer címen 🙂 – amikor egyedül szedtem össze egy négyes kereszteződésből egy kutyust, és juttattam haza.
Nos, mint akkor azt a blogban is írtam, első alkalommal, csak egy buszmegállóban tudtam megállni – nyilván szabálytalanul- és őrült módjára vetettem be magam a kereszteződésbe, hogy kimentsem a kutyát, mielőtt a sok rohanó autós közül valaki elüti.
Közöny. Csak az volt. Senki meg nem állt, hogy megkérdezze, vajon mi a fenéért üldögélek egy kereszteződésben, reggel a csúcsforgalomban. Szükségem van-e segítségre, akár nekem, akár a kutyának. Bár sokak szemében a bajban lévő, kutya egyenlő egy kidobott pet palackkal. Nem az ő gondjuk, nem is érdekli őket. Valaki majdcsak összeszedi, és mire hazafelé jönnek este, már nem lesz az a “szemét” az úton. Nekik szemét, nekem kincs. Minden kutya. Nem csak az enyém. 🙂
Nekem kincs…
A többi “csodás” tulajdonsággal, amit említettem, csak nemrég találkoztam. A következő párbeszédet folytattuk ebben a témában, egy ismerőssel.
– Láttam, felkerültél a tahó parkolók csoportba.- közli, és szélesen mosolyog hozzá.
-Én? A hova?
– Van egy ilyen csoport a városban, fent a neten. Láttam a kocsidat rajta. Áprilisban. – és már mondta is a rendszámom, meg a dátumot. Ott parkoltál a buszmegállóban. Mi van? Beugrottál a pékségbe?
Nem értettem miről beszél.
– A pékségnek hatalmas parkolója van, én mindig ott állok meg. Soha nem parkolok buszmegállóban. Képes vagyok gyalogolni. Bármennyit. Tudod edzésben vagyok, van egy kutyám, akit sétáltatok.
Én, és a személyi edzőm…
– De hát láttam a kocsit, lefényképeztek, és felrakták az internetre. 🙂 Kár tagadnod!
Elgondolkodtam. Ja! Megvan. Csak akkor lehetett, amikor a kutyát szedtem össze.
Nem akartam elrontani az örömét. Nyilván csalódást okozott volna, ha megismeri a teljes történetet, hogy miért is ott parkoltam. Maradjon csak meg abban a hitben, hogy tahó vagyok.
– Igen. Már emlékszem, egyszer valóban ott álltam. – ismertem el.
– Na ugye! Mondtam én! – és a boldog mosoly egyre szélesebb vigyorrá torzult.
Hazafelé, aztán elgondolkoztam azon, hogy milyen emberek fotózzák le a másikat, és teszik fel oldalakra őket? Miért, és honnan van bennük ez a feljelentgetős kényszer? Egyáltalán, kik nézegetik ezt az oldalt, és miféle perverz öröm lehet az, ha ott találod egy ismerősöd? Van, akiknek ez napi szinten elfoglaltság? Böngészni, hogy kit tahózhat le legközelebb. Én is követek oldalakat, csoportokat a neten. Akár napi szinten is. De egy ilyennek mi értelme van?
Ha tényszerűen nézzük a dolgot, rossz helyen parkoltam. Tudom. Ez alól nyilván az sem ment fel, hogy miért álltam meg ott. Mint ahogy az sem, hogy alapjában véve szabálykövető vagyok. Nem parkolok, családos vagy rokkant, meg egyéb tiltott helyen.
De! Ha valamit rangsorolnom kell, akkor egy kutya élete mindig is fontosabb lesz számomra, mint, az hogy esetleg sérül a megítélésem, egy ilyen ismerős által. Mert ez egyáltalán nem érdekel. Sőt! Ha egy kutya élete a tét, akkor ismét megállnék, mi több, még a bírságot is kifizetném.
Ez nem tanmese. Nincs tanulsága. Csak egy történet arról, hogy működünk mi emberek. Én így, mások máshogy. Kinek mi a helyes, döntse el maga.
Azt azonban tudom, hogy a közöny ölhet. És mi van, ha én vagyok az utolsó aki tehetett volna valamit azért a kutyáért? Nekem, nyugodt a lelkiismeretem, mert megtettem. Megálltam aznap reggel. Ahogy meg fogok állni mindig, ha bajban van egy kutya. Eltakarítottam a szemetet délutánra. Az idilli kertvárosi élet pedig folyt tovább, a szokott mederben. Nem maradt más hátra, mint egy fénykép, amiről kiderül, tahó vagyok. 🙂
Úgy látom, ezzel a tettemmel életmentés mellett, még örömet is tudtam okozni valakinek, hát nem duplán megérte. 😀
Kommentek