Néha, mindenkinek szüksége van egy kis időre. Egyedül. Olyan időre, amit csak magában tölt el, a gondolatait rendezgetve, vagy éppen terveket szövögetve, esetleg lazán ejtőzve valahol egy réten.
Most, hogy felgyülemlett bennem rengeteg hétköznapi nyűg, úgy gondoltam kiszabadulok egy pléddel, némi gyümölccsel, egy jó könyvvel – persze szigorúan Spyke-val, hiszen ő elengedhetetlen része a terápiának 🙂 – és elbújunk pár órára a világ elől, a titkos helyünkön.
Még a Vadász mutatta nekünk nemrég ezt a területet, amolyan határmezsgyeként a még bejárható, és a számunkra már nem ajánlott vadászterület között. A közepén egy mocsárral. Hová is vágyhatnék ennél jobban? 😀
Elindultunk, és miután becsörtettünk a terültre, nagy örömmel láttuk, hogy vadkacsák úszkálnak a vízen. Nem kell rögtön egy tavacskát képzelni ide, ez amolyan mélyföld, posvánnyal. A pünkösdi viharok azonban feltöltötték a területet, kicsit frissebb, mélyebb volt a víz- bár szemmel láthatóan még zöld- és senki nem volt a közelben. Ideális.
Spyke boldog volt, itt mindent lehet csinálni amit szeret. Ásni, vadat kergetni, dagonyázni, őrködni. Hát, ha ez a kis tisztás az erdőben ilyen csendes, akkor nincs más hátra, mint letelepedni. A becipelt túlélő készletből, kényelmes kis fészket alakítottam ki magunknak. Pléd az árnyékos részen, a fűben, könyv, hideg víz, gyümölcs, póráz stb. Mindenki nekilátott annak, amiért jött. Spyke ásott, én olvastam, vagy ha meguntam, akkor őt figyeltem és vigyorogtam. Tetszett a szorgalma, az a kitartás ahogy terrier módra nem adja fel, ás rendületlenül, míg már szinte belesik a lyukba.
A táborunkat, gondosan, néhány száz méterre a posványtól alakítottam ki. Őkutyasága azonban, megfáradva és kimelegedve néha elszaladt csobbanni egyet. Tudtam, hogy ez lesz, számítottam is rá, és direkt választottam a helyet, mert a melegben itt tudja hűsíteni magát. A színe, szaga már nem zavart. Ennyi év kutyás lét után, már megszoktam. 🙂
Csöpögött a sár a kutyából amikor úgy döntött megtörölközik, így strandolás után. Előbb a fűben, aztán a pléden. Szépen akkurátusan, ahogy kell.
Hasra feküdtem én is, megnéztem milyen a világ terrier perspektívából. Hallgattuk a madárcsicsergést, az erdőből jövő neszeket, és csak úgy voltunk. Mi és a természet. Erre vágytam leginkább.
De minden jónak vége szakad egyszer. A mellettem békésen üldögélő kutya egyszer csak felugrik. Éber üzemmódba kapcsol. Tudtam, hogy valami közeleg.
Kicsit később, már én is hallottam a hangokat.
Ember, kutyával. Ennyit a Vadász tuti titkos búvóhelyéről. Remek, mert úgy tűnik, itt akkora a forgalom mint péntek délutánonként, nyáron az M7-en a Balaton felé. Spy-t megfogom, mert látni akarom kik jönnek.
Egy felnőtt kan dobermann, és a Gazdája. Az ember már messziről ordít.” Nyugodtan engedje el, barátságos a kutyám.” Nem tudom miért, de ettől a mondattól égnek áll a szőr a tarkómon, és kiráz a hideg, még 30 fokban is. Megkérem, hogy fogja meg Ő a kutyát, és előbb nézzük meg mi történik.
Csodák csodája, megteszi. Kicsit oldódik bennem a feszültség. A kutyák, a rájuk jellemző módon körbeszagolgatják egymást. Alul, felül, elől, hátul. Spyke feszült, de nem morog. Úgy látom nem lesz baj. Elengedem, és ő azonnal indul a dolgára. Folytatja az ásást. A dobermann kis pincsi módjára követi. Egy darabig őrzöm őket, de aztán látom, tényleg nem lesz baj. A nagy, fekete kutyus elfogadja a törpe szabályait. 🙂 Aztán, mivel nem érdekli az ásás, megy mocsarazni. Egy pancsoló gyerekre emlékeztet, mert azzal szórakozik, hogy hátsó lábaira áll, és a két mellsővel belecsattan a vízbe.
Spyke, kiemeli a fejét az általa ásott lyukból, és szánakozva nézi a kis pisist. 🙂
Végre mi Gazdák is beszélgetni kezdünk. Elmondom, hogy az óvatosságom a legutóbbi kutyatámadás miatt van.
– Akkor elég bátor vagy, ha egy ilyen eset után odaengedted hozzá a kutyám.
– Nem akarom Spyke-t burokban tartani. Ezeket a szitukat kontrollálom, de egyébként semmi nem változott. Jól szocializált, kiegyensúlyozott kutya volt mindig, és azt szeretném, hogy ilyen maradjon.
-Látod, mindenki a maga játékával játszik. Az én kutyám pancsol, a tiéd ás.
-Honnan ismeritek ezt a helyet?
-Van egy Vadász barátunk, ő mutatta meg.
-Na ne! Az a Vadász? /Egyeztettük az adatokat. Igen a mi Vadászunk volt. :-)/
Később, még több közös pontot fedezünk fel, úgy mint közös kutyasuli, a város ahol élünk stb. Aztán az is kiderült, hogy a lányát és a feleségét várja, akik lovon jönnek át az erdőn közeli tanyáról. Oda is gyakran jár a Vadász, mert mindig kifüggeszti a lovasoknak is a vadászati időpontokat. Hát innen az ismeretség. 🙂
Ekkor, Spy, hirtelen -felhevülten- megindul a posvány felé. A dobermann kiszalad elé, és játszani hívja. Kezdődik a bandázás. Elmesélni nehéz. Nézzétek meg a képeket. 🙂 A nagy kutyus, a testével védi a kicsit, le nem maradna mellőle. Új haverokkal gyarapodtunk.
Közben megérkeznek a lovasok, a dobermann, lány gazdái.
Teljes a boldogság. A lovak is mocsaraznak egyet, majd mennek tovább. Készül pár fotó, majd az új barátaink indulnak haza.
Mi még maradunk. Van még idő sötétedésig, és Spyke, még alig lett koszos. 🙂
