Első kutyás vagyok. Gyerekként, nem tarthattam otthon négylábú állatot, de azért volt több papagájom, három is. Az is több mint a semmi. 🙂 Mindig reméltem, hogy valamelyik majd beszélni fog. Nem így alakult. Pedig, minden szakirodalmat elolvastam róluk. 🙂
Ez megmaradt. Mármint, a szakirodalom olvasása. Amikor megjött Spyke, felszerelkeztem egy csomó könyvvel.
Sweet child o’ mine…
Volt köztük C. Millan, J. Fennell, V. Stilwell stb. Közben, ezzel párhuzamosan néztem a sorozataikat is. Meg kutyasuliba is mentem. Szóval, nem vettem félvállról a szerepem. Mindent betartottam, kipróbáltam. Álmomból felébresztve, löktem a szabályokat. Van klikkerem, kiképző pórázom, gyakorlatilag egy kutyás áruházat kenterbe vernék, mindössze egy szekrénnyel. 😀
Amit azonban végül megtanultam, hogy minden kutya más. Általánosságban, beszélhetünk a szeretetről, mozgásról, és következetességről, de úgy gondolom, tapasztalom, hogy ezek arányát, csakis a Gazdik tudják belőni. Ismerek kereső kutyát / Mali/, sok házi kedvencet, terápiás kutyákat. Mindegyikük máshogy működik. Miután egy csomó Gazdit kikérdeztem,- merthogy sokkal jobbnak láttam a kutyáikat Spy-nál 😀 – az ő trükkjeiket is mind kipróbáltam. Nem vált be. Ezen a büdös, makacs terrieren, nem fogott semmi. Korlátozni, és elektromos nyakörvvel sokkolni, meg soha nem akartam. Ismerek olyan terriert akit így neveltek. 🙁
Azután kezembe akadt, Csányi Vilmos könyve. Aki megfogalmazta azt, ami addig foglalkoztatott ugyan, és végig ott motoszkált bennem, de nekem nem ment.
Vagyis, hogy keménykedhetünk, meg falkavezérkódhetünk, meg kirekeszthetünk kedvünkre, de ki akar egy rabszolgával élni? Én biztosan nem! Legyen inkább társ. Hallelujahhhh…. Aztán kipróbáltam azt, hogy nem elveszem vezényszóval, vagy elcserélem klikerrel, a kedvenc rágós csontját, hanem elkérem tőle. Spyke rohadt irigy.
Irigy kutya…
Eddig mindig ki kellett feszegetni a szájából, vagy becsapni valahogy. Mondogathattam, hogy ” Ereszt! ” de kiröhögött. Szóval akkor lehajoltam hozzá, és vezényszó nélkül, elkezdtem megmagyarázni, hogy csak elkérem, mert meg szeretném nézni, aztán visszaadom. Abban a másodpercben elém köpte. Elvettem, megnéztem és visszaadtam. Nem csaptam be. Majdnem elsírtam magam. Hát tényleg szőrös gyerekem van? Aki komplett körmondatokat ért meg, úgy mint, ” Gyere Spyke, megnézzük van-e kullancsod”, és azonnal a hátára is veti magát. 🙂 Pedig nem tanítottam erre. Vagy esőben: ” Gyere Spy, megtöröljük a fejed. ” – mire beáll a törölköző alá, és elégedetten dünnyög hozzá.
Nem vagyok etológus, csak egy első kutyás. De annyira örülök, hogy nem kell falkavezéresdit meg a többit játszanom, hanem elég ha önmagam vagyok. Egy kutya ugyanis nem kérdőjelezi meg az elsőbbségemet, úgy mint ahogy egy gyerek sem teszi ezt a felnőttekkel. A kutyáknak ez a sorrend természetes. Ők nem farkasok. Ők figyelnek, tanulnak és utánoznak. Egy etológus lett az én hősöm.
Elengedtem minden frusztrációt azzal kapcsolatban, hogy mennyire problémás -kutyás szemmel- ez vagy az a cselekedetem, vagy hány méterre megy elöl, és miért Spy megy elöl, meg miért fut el a rét egy bizonyos pontján. Nem érdekel. Lazábban és szabadabban élünk. Megbízom a kutyámban. / Nyilván csak az általam ismert összes terepen. / De ha azt mondom: “Mehetsz, és találkozunk a háznál! ” Spy biztos, hogy ott lesz. Az, hogy eközben a sétapartnereink azon sipákolnak, hogy eltűnt, meg mióta nincs meg, nem érdekel. És, hogy mi erre a magyarázat? Nem tudom. Fogalmam sincs honnan tudja, vagy hogy tanulta meg. De tudja. 🙂 Mint ahogy azt sem tudom honnan tudja, hogy mikor érek haza. Gazdi meséli mindig, hogy mielőtt megérkezem, kb. 5 perccel korábban nyújtózkodik egyet, és kifekszik a bejárat elé.
Már öt perce várlak…
Pedig nem telefonálok, és nem hallja a kocsit sem. Van köztünk valami megmagyarázhatatlan kötelék. 😀 Ez működött akkor is, amikor a szív ultrahangon, csak akkor állt be a normál pulzusa, amikor elkezdtem neki mesélni. 🙂
Megmaradt, a szeretet, a mozgás, és a következetesség bizonyos mértékig. Egy dologban nem engedek soha, ez pedig a “Hozzám!”. Ha ezt nem csinálja, utána megyek és lenyomom. Naná, hogy kétféle képpen csinálja, vagy eminensként, vagy terrier módon. Olyankor előbb körülnéz, pisil, és visszakocog. Belül röhög rajtam, de ezt megcsinálja. 😀 Ha pedig mégsem, nos akkor vagyok következetes. Néha csak elindulok felé, és már dobja is hanyatt magát. Nem őrület?
Szóval, a könyveket elajándékoztam, a sorozatokat sem nézem már, és kerülöm a kutya sulit. Mégis olyan kutyám lett, amilyet mindig akartam. Nem tökéletes, talán másnak rossz is, de nekem így jó. Különlegesnek érzem őt. Biztosan így van ezzel minden Gazdi, de tényleg egytől egyig nagy egyéniségek. A tükörképeink? Talán. Ha van köztünk hasonlóság, akkor az mindenképpen, az, hogy nem lehet beszabályozni minket. Spy, minden trükköt tud. Nem kell ezeket naponta gyakorolnom, ha megkérem megcsinálja. Csak nekem is éreznem kell mikor kell hagynom őt, és mikor kérjek valamit. Élni és élni hagyni. Így működünk. Talán nem férünk bele azokba a klisékbe, és szabályokba amikről beszélnek, írnak a kutya szakértők. Talán az iskolai módszereket sem ránk szabták. De tényleg ennyire problémás, ha valakit nem lehet beskatulyázni? Akik ismernek tudják, hogy néha túl aggódom mindent. De mióta elengedtem ezeket a kutyával összefüggő szorongásaimat, nem történt semmi szörnyűség. Nem szökik el, nem verekszik. Bármikor kivehetem a szájából az ételt, bármit csinálhatok vele, mindent hagy nekem. Mást játszik a Gazdival, és mást velem. Mindenkinek megvan a helye és szerepe ebben a családban. 😀 Összecsiszolódtunk.
Tudom, hogy most minden kutyasulis oktató a haját tépi, de ez van. Nem morgok, nem klikkerezek, nem ordítok, nem rekesztek ki, nem csinálok semmi ilyesmit. A legnagyobb dicséretet a Kezelőtől kaptam, amikor azt mondta, hogy szeretne akkora összhangot a kutyájával ami köztem és Spyke közt van. 🙂
Mi ketten…
Nincs rá receptem. Ez sem annak íródott. Ez csak a mi történetünk, nem egy követendő példa. Inkább csak arról szól, hogy merjünk eltérni a megszokottól, és úgy alkalmazni, a szeretet, mozgás, következetesség szentháromságot, amivel nem nő a kutya a fejünkre, de még boldog marad. Az arány pedig mindenkinél más lesz. 🙂 Én inkább fárasztom, mint nevelem. Így működünk mi, a szőrős gyerekkel. Hogy boldog-e? Én úgy látom, igen.
Nem szeretek tanácsokat adni, a Hogyan neveljük.., Hogyan csinálod… kezdetű kérdésekre. Nem érzem magam ehhez elég tapasztaltnak. Lehet, hogy ez alapján az életben nem kapnék egy szervezettől sem kutyát, de nem baj. A hibáim – biztosan van belőlük elég- épp úgy hozzám tartoznak. Ettől talán még nem én vagyok a világ legrosszabb Gazdija. Talán csak egy kicsit különc. 😀
Kommentek