Spyke érkezése fenekestől felforgatott mindent. Átalakítottuk a lakást, rendszert vittünk a napjainkba, megtanultuk, hogy mi a felelősség, és a gondoskodás. Neki ugye mindig kell, hogy legyen otthon vacsora, ami a mi esetünkben nem mindig volt így, korábban. 🙂 Számomra, a legnagyobb kihívás a kutya tartásban, a rendszeres mozgás volt. Nem azért, mert én és a sport ellenségek vagyunk, de én és az eső, én és a korán kelés, én és a tél biztosan azok vagyunk. 😀
A reggeli sétákat elég korán megnyertem magamnak. Gazdi, szép lassan egyre kevesebbszer jött velünk, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ha nincs 39 fokos lázam, maláriám, tífuszom, vérhasam, ebolám akkor biztosan én baktatok korán reggel az erdőben. Ezt csak akkor utálom szívből, ha szakad a hó, vagy megállás nélkül ömlik az eső. A többi napokon rendben van, sőt kimondottan jól indul így a reggelem, kettesben a törpével.
Reggeli séta…
Van valami, ami azonban igazi terrierterápia számomra. Ez pedig a rét. Szívesen megyek oda bárkivel, Gazdival, kutyásokkal, barátokkal, nagyszülőkkel, azonban akkor szeretem legjobban, amikor kettesben “vadászunk” Spyke-val. Néma csendben megyünk néha hosszú percekig, és Ő rám, és a kéz jelekre figyel. Tudja, hogy én magasabb vagyok, és előbb észreveszem a vadakat. Megmutatom neki, ő pedig fülig érő szájjal rohan. Majd vissza hozzám. Igazan jó fárasztás ez neki, mert gyakran “önjáró”. Itt én is láthatok testközelből, őzet, nyulat, rókát, lovat, birkát, edei siklót, valamint számomra ismeretlen virágokat. Egyszóval, jó kiszakadni a városból, és eltölteni itt laza másfél-két órát. Egy kör úgy 8-9 km lehet. Ha szerencsém van, akkor ebbe én, csak kellemesen fáradok el.
A réten…
Néha azonban,ez az idilli állapot is felborulhat, és a révedezésemet felváltja a félelem. Ősz volt. A levegő tele illatokkal. Addigra már minden kis ösvényt, útvonalat ismertünk. A helyeknek nevük is van. Mindig megbeszéljük Spyke-val hol találkozunk. Rám néz, én pedig előre engedem, azzal, hogy pl.” Figyelj Spy, találkozunk a háznál.” Mindent tud, és megért, így ő biztosan ott vár majd, amikor én felcaplatok a völgyből. A mi szótárunk szerint a dombon kezdjük a túrát, majd az úton eljutunk a lucernásig. Itt három felé mehetünk, vagy a sároson le a róka lyukhoz, vagy a diófák felé, vagy le a nagy játszó térre, ami hatalmas. Mindezeket erdősávok veszik körül, belátni nem is lehet az egészet, és jócskán van szintkülönbség is. El is indultunk, és a kis törpe boldogan ügetett előttem. Az egyik öreg fán vagy mókusok, vagy nyestek laktak. Én nem láttam mik, de a neszezést hallottam, a terrier meg percekig teli torokból ugatta őket. Remek, erre a hangzavarra biztosan a környék összes vadja fedezékbe húzódott, így ma tuti, hogy még egy cserebogarat sem fogok látni. 😀
Ott van a fán, látom…
Itt időztünk viszonylag sokáig, azt hittem már vége is az aznapi körnek, de aztán gondolt egyet és elindult lefelé a dombon a róka lyukhoz. Rám sem nézett, csak azt láttam merre kanyarodik. Szépen lassan utána mentem, tudtam, hogy, bár most nem beszéltük meg, ott bevár majd. A rók lyuk és a nyest fészek között elég nagy a szintkülönbség, és nekem az út kb. 10 percig tart erős tempóban. / Spy sokkal hamarabb teszi meg a távot, de még nem mértem le, hivatalosan./ Leérek a róka lyukhoz, kutya sehol. Először azt hittem az üregben van, de teljes a csend. Kiabálok, hívom, nem jön. Elindulok, megkerülöm az erdő sávot, hogy megnézzem a másik mezőn is. Hátha látott valamit, és arra ment. Még mindig sehol. Ránézek az órámra, hogy tudjam mennyi idő telt el, mióta nem láttam. Mivel a róka lyukat gondoltam a legcsábítóbbnak, visszamegyek. Kutya sehol. Jó, akkor biztosan a nyesteknél van. Felrohanok, ahogy csak tudok, közben folyamatosan hívom. Lógó nyelvvel érkezem meg a fához- rekord idő alatt!- de Spy ott sincs. Iszonyúan mérges vagyok, és azt mondom, hogy nem érdekel hol van, majd előkerül. És közben sűrűn emlegetem Spyke felmenőit. Vissza a róka lyukhoz. Még mindig sehol. Elfogytak az ötleteim merre keressem. Telefonálok Gazdinak, elmondom mi történt. Nem vagyok egy pánikolós fajta, de akkor már megijedtem. 40 perce nem láttam sehol. Ezalatt már rengeteg domb, és völgy valamint sok-sok km volt a lábamban. Már nem sétálgattam, hanem rohantam, egyik pontból a másikba. Lassan ment le a nap. Egyedül voltam, kint a szabadban – na meg az erdőben a vadakkal- és féltem, hogy ránk fog sötétedni. Gazdi nyugtatgatott, és mondta, hogy nézzek még körül, ne menjek el a környékről. Újabb nyest lak, róka lyuk, fasor kör oda, vissza. Ismét eltelt fél óra. Ekkor újra telefonos segítséget kértem. Mondtam Gazdinak, hogy elemlámpával,ásóval, lángvágóval, kötéllel, mentő ládával, baltával jöjjön utánunk. Közben riasztottam, a rétet jól ismerő kutyásokat, vadászokat is. Spyke-n világítós mellény volt, narancssárga nyakörv, a nyakában biléta, benne chip. Ha csak el nem rabolta egy sas, vagy egy ufó, biztosan a réten van még. Amíg vártam, hogy megérkezzen a segítség, újabb köröket tettem meg. Rekedtre ordítottam magam, de Spy nem került elő. Aztán a városból, elsőként megérkezett Gazdi, úgy fél óra alatt. Egyszer csak megszólal a telefon. Gazdi látja a kutyát, a kocsiból. Az indulási helyünkön ül Spyke, és rám vár. Már messziről látszik a világítós mellényében. Úgy néz ki mint egy útjelző bója.
Narancssárga útjelző bója…
Megvárnak, de siessek vissza. Köszi, alig vonszolom már magam! Erős tempóban is fél óra az út odáig. Annyira örültem, hogy megvan, hogy zokogni kezdtem. Nagyon gyors tempóban mentem hozzájuk, és rövidítettem árkon bokron keresztül.
Ez az a “kis” terület…
Visszafelé,miközben lemondtam a további mentő csapatokat, azon gondolkoztam, mi a fene történhetett. Utólag úgy gondolom, hogy amikor benézett a róka lyukba, és ott sem látott semmi érdekeset, egyszerűen tovább ment, és befejezte a sétát. Mivel nem beszéltük meg, hol várjon, ő logikusan a kocsinál várt. Végig ott volt, és nem mozdult onnan, tudta, hogy oda fogok vissza menni. Csak arra nem számított, hogy ilyen lassan. 🙂 Mikor végül visszaértem a dombra, már fél órája ott dobálta a botot neki Gazdi. Hulla fáradtan érkeztem meg, felért ez a séta egy fegyencedzéssel. 😀 Aznap este azonban nem kellett olvasgatnom, gyorsan elaludtam. / Spyke is! :-D/
Botozás, rét és Gazdi, tökéletes kombináció…
Azóta, soha nem mehet el úgy Spy, hogy ne beszéljük meg a meeting pointot, és azóta, egyszer sem tűnt el! Sok mindent tanultunk akkor egymásról. A vadász, -akitől Spyke hozzánk került- elmondta, hogy soha ne ott várjam ahol elvesztettem, hanem ott ahonnan indulunk, ott ahol az autónk van, ez a kutya mindig vissza fog menni oda. Spyke pedig megtanulta, hogy ha kettesben vagyunk figyelnie , vigyáznia kell rám. Ha azt mondom, mehetsz tovább, a mai napig szívesen előre szalad, de visszanéz, és ellenőrzi, hogy jó felé kanyarodok-e a hármas elágazásban, és mindig megvár a megbeszélt helyeken! Legalább százszor voltunk már a réten. De hasonló kommunikációs hiba azóta sem történt.
Ha többen vagyunk, nem kell rám vigyáznia. 😀 Szerinte! Akkor néha meglóg, de mindig visszajön. De csakis hozzám. Azonban ez már egy másik mese…
Kommentek