Ha kutyás vagy, biztosan tudod, hogy vannak olyan napok, amikor elátkozod a percet is, amikor egyáltalán a kutya tartás gondolata felmerült benned. Hogy miért? Mert a terrierek / kutyák/ állandóan feszegetik a határaikat, és a Gazdik idegeit. 🙂 Még, én magam sem tudom semmivel megmagyarázni azt a temérdek garázdaságot, ami a lakás felújítás kellős közepén tetőzött Spyke-nál. És, hogy miket csinált? Ó! Hát csak ezeket. 🙂
Még be sem léptünk a lakásba, ő már a bejárati ajtónál, gyomorból hörgött és morgott, később pedig megállás nélkül ugatott, hiszen idegeneket talált a kotorékban. Pár perc után mindenkit végig szaglászott, és körbe nézett, mint egy házsártos főbérlő. Épp csak nagyítót nem hozott magával. Amint bementünk a hálóba, ahol vele együtt alszunk, azonnal neki állt, a festők által lerakott kartonpapírok módszeres felbontásának. Persze, hiszen ő itt lakik, és mindig azt csinál, amit akar. / Na, jó! Nem mindig./ Kicsit mérgesen, rá is szóltam, mire átfutott a másik szobába. Végre, néhány percig úgy beszélgethettünk a kivitelezőkkel, hogy hallottuk a saját hangunkat. Nekem, kis idő múlva, a csend vált igazán gyanússá. Benéztem a nappaliba, és azt láttam, hogy pontosan ott folytatja a munkálatokat, ahol félbehagyta, hiszen ott is volt hullámpapír! Vigyorogva nézett fel rám, hogy látom-e milyen ügyes 🙂 A szám széle kicsit rángatózni kezdett.
Arra senki sem gondolt, – többek között én sem- hogy a festékes vödör tetején mindig marad egy kis festék, amit felfelé fordítva rögtön meg is talált a padlón. Ebbe feltétlenül bele kellett lépnie,- igazából csak úgy lazán átment rajta – majd a frissen csiszolt parkettán keresztül ügetett. Rendkívül jól mutattak az olíva zöld színű mancs nyomok a fán. Ekkor már nem csak a szám széle rángatózott, hanem kissé tikkelt a szemem is. Útközben / amíg átvágott a vendég szobán/ bele ivott a festékes henger elmosására kitett, kissé színes vízbe. Lehet, hogy más ízű volt mint a pocsolya, de látszott rajta, hogy nem rossz! A síró görcs kerülgetett. De, nem ezért jöttünk, hogy minden apróságon fennakadjak, haladni kell a munkáknak, ha még valaha vissza akarunk költözni. Ezért gyorsan kupaktanácsot tartottunk, a parkettással, kivitelezőkkel. Amíg mi Gazdival a színkeveréssel voltunk elfoglalva, -és értelem szerűen feltartottuk a festőket- kiváló alkalma nyílt arra, hogy megkóstolja a mesterek szendvicseit. A zsemle tető, paprika maradhatott az övék- nekik is kell valamit ebédelni-, de azért még a vajat is ki nyalogatta belőle, biztos ami biztos alapon, hiszen ki tudja hol van még a vacsora. Mondjuk, májkrémes helyett, hozhattak volna lazacosat, azt jobban szereti, de azért csak lecsúszott az is. 🙂 Szerencséjére, mindez csak induláskor derült ki, amikor hazafelé menet megláttuk a maradékokat a padlón. Úgy tettem mintha nem látnám, és próbáltam minden megmaradt méltóságomat megőrizve, lazán kisétálni a tetthelyről.
Ebben mi van?
Miután evett, újra töltődtek az akkumulátorai, és készen állt valami játékra. Senki sem sejtette, mitől pörgött fel ennyire és persze senki nem akart foglalkozni vele. Gondolta, nem gond, elszórakozik majd egyedül. A gondolatot pedig tett követte, kivette a festékes hengert a vödörből- úgy, hogy a vödör hangos csattanással, feldőlt, és egy nagy tócsában állt a diszperzit- majd végig húzta a parkettán a hengert, és ráfeküdt az általa lehengerezett festék csíkra, és módszeresen apró darabokra szedte a festő hengert. Jó, sokáig tartott még minden szöszt, kiszedegetett belőle, de nem végzett fél munkát! / Mellékhatásként, zöld lett a szakálla és a hasa./ A fejem pedig vörös. 🙂 Ráordítottam, mire megsértődött és bevonult a szoba sarkába, a vödrök mögé, hogy ne is lássam. Ezek után már néma csöndben dolgozgatott tovább, hiszen többször is megszidtam aznap. Talált is egy tekercs papírtörlőt, amiben azonnal leellenőrizte, hogy nem rejtettem-e a gurigájába juti falatot, ahogy mindig is szoktam. Ehhez az egész tekercset le kellett bontania, de hát végül is nem erről szól a kincs vadászat? Egyébként, itt én hibáztam, mert ez egy bevett játékunk. Ő csak azt hitte, most is örülni fogok neki, hogy milyen okos. Mint máskor. Tévedett. Üvölteni támadt kedvem. A kezeletlen parkettán, diszperzit tócsa, és henger nyom, a festő henger miszlikbe aprítva, a papírtörlő, a csomagolással együtt falatnyira darabolva, és mindez szétszórva. Egy zöld fejű és hasú kutya pedig vidáman csóvál. Hát nem ilyen az igazi csendélet?
Miért, Karácsonykor is ez van, nem?
Neki is kezdtem a romeltakarításnak. Bár ne tettem volna! Fogtam a nagy szemetes zsákokat és mindent bele tettem. Rászóltam Spy-ra, hogy maradjon nyugton. Odafeküdt mellém, és nézte mit csinálok. Meg is nyugodtam, hogy lám, megjavult, és mikor kész lettem, visszamentem a mesterekhez. Spyke valószínűleg azt gondolta, hogy a nagy fekete zsákokkal ő is játszhat, és valamelyikben biztosan van még szalámi, mert olyan lapos pizzás dobozt már talált benne, amikor felborította az egészet. Rögvest le is ásott, egészen a zsák aljára, hogy megtalálja a szalámit. Eközben a zöld hasára és fejére egy kis por és glett, meg némi aprított henger szőr és papír cafat még rá ragadt. Nem gond, kicsit kellett csak megrázni magát ahhoz, hogy a felesleg biztosan felkenődjön a frissen festett falakra. Amikor oda rohantam, hogy lássam mit csinált megint, akkor váltott a fejem színe lilára! Nem elég, hogy a kutya úgy néz ki, mint egy tépett figura a Muppet show -ból , de papír, szösz és glett plecsni éktelenkedik a falakon, három dimenzióban, Picasso stílusban elhelyezve. A kölök egy valódi kis művész!
Áss a legmélyére…
Mivel lefüleltem munka közben, – és még sok megbeszélni valónk volt- beraktam használaton kívüli helységbe. Nem esett kétségbe, csak megállás nélkül ugatott és vonyított, eszméletlen hangosan, – ami persze jól visszhangzott az üres szobában- és mivel ezt nem lehet sokáig bírni, így viszonylag hamar ki is engedtem. Láttam, hogy céltalanul kocog körbe, körbe. Gondoltam, hogy mára ennyi, más csíny már nem jöhet szóba. Mekkorát tévedtem! A pedáns parkettás, félre tett tölgyfa szegély léceket, gondosan válogatva, szín és mintázat szerint a szobákba. Spy, amíg várakozott ránk, rágcsált egy kicsit. Mint tudjuk, ez kiválóan oldja a feszültséget. Fontos! Különböző darabok, különböző fákról származnak, ezért az összeset megrágta, hogy el tudja dönteni melyik a legjobb!
A kemény fa mindig jó választás…
Itt végleg elszakadt a cérna, és megfenyegettem, hogy kirakom az autóból, távol a civilizációtól. Csak nézett rám, olyan, nem is én voltam nézéssel, és csóválta a farkát. Megpróbáltam mérgesnek látszani, de belül közben olvadoztam és inkább nekiálltam letisztogatni, azt a ragasztószalag, glett, festék, szösz, papír kombót, ami alatt elvileg a kutyám volt. És az eredmény? Mindezektől én is nyakig koszos lettem, ő pedig még mindig nem hasonlított korábbi önmagára. Amíg a nagymama házáig – ideglenes otthonunkig- autóztunk, úgy tett mintha aludna. Ekkor már én is felhagytam a sápítozással, hiszen végre nyugton van a srác, és azon töprengtem, hol tudok majd utána nézni annak, hogyan lehet eltávolítani róla a ragasztót, festéket, glettet. Létezik egyáltalán erre kereső szó? Vagy ilyen is csak velünk esik meg, így nagy dózisban? Jó lesz rá a hígító? Vagy csak nyírjam kopaszra? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatmenetemnek egy telefon vetett végett. A parkettás hívott: A csiszoló gép madzagját is elrágta. 🙂 Az én kis művészet és technika kedvelő kutyuskám!
Szerintem tisztában volt azzal végig, hogy mindennek később fürdés lesz a vége, de simán megérte! Láttam rajta!
Akkor is megérte…
Aznap már nem volt gondunk a fárasztására. És a tanulság? Soha ne vigyél magaddal a “munka területre” terriert. Újabb lecke, csak ezúttal jóval drágábban, mint azt eredetileg terveztük.
Kommentek