Amikor kiválasztottam a fajtát, bevallom a külseje alapján döntöttem. Még az sem volt alarm jelzés számomra, hogy egy vadásztól vettük. Gondoltam, na és akkor mi van. Kicsi még, olyanná alakítom amilyenné csak akarom. Volt egy kép a fejemben arról, hogy milyen a tökéletes városi társ. Na ez borult meg elsőként, és cseréltem a tűsarkút, túracipőre. Soha nem bántam meg. 🙂
Szelíd és jóságos, ahogy képzetem…
Csak jóval később jöttem rá, mennyire igaz, hogy vér nem válik vízzé. Kutyás könyvek garmadáján rágtam át magam, és próbáltam mindenféle jó mókát kieszelni, amivel fárasztani tudom. Úgy működtünk gazdival, mint az animátorok. Volt itt mindenféle próbálkozás. Agility, apportírozás, nyúlhúzás, kutyás túrázás, kutyafuttató, kutyás futás és így tovább. Semmi sem volt elég. Haza érve a képembe köpte a plüsst, hogy akkor most játszunk. 🙂 Talán a coursing-en fáradt ki kicsit.
Műnyulazáskor..
Hívtak, hogy tanítsuk meg vadászni, menjünk fácánozni, kotorékozni, de én nem akartam, hogy bármilyen állatnak bántódása essen. Vegetáriánus vagyok, aki a legyet is kihessegeti, Gazdi a halat nem viszi el megfőzni, sütni horgászás után, hanem mindig visszaengedi. Sírtam amikor, elkapott egy kis pockot és hallottam, hogy összeroppantotta. Haza akarta hozni, de végül lebeszéltem róla. 🙂 Láttam már ölni. Egeret, kígyót, vakondot, gyíkot. Ennél többet nem bírok ki, tehát a vadászat kizárva. És az én kis vacakom valahol mélyen tudja ezt. Kergetett már, macskát, nyulat, rókát, egész birka nyájat, őzet, szarvast. Tudja, hogy mehet utánuk, kergetheti, de vissza kell jönni. MINDIG. Ezt a szabályt megtanulta. És mivel tudom, hogy kotorék eb, és nem mellesleg vadász, az ösztönei kiélésével fárad leginkább. Ásás, kergetés és botozás, nála ez a szentháromság. Ha ez kell neki, ám legyen. De a biztonságát minden körülmények között szem előtt tartom.
Botozás és rét, tökéletes kombináció…
Azt nagyon korán észrevettem, hogy van egy varázslatos hely, ahol a kutya igazán boldog. Úgy hívom, a nagy játszótér. Itt póráz nélkül mehet bárhová. Egy igazi, óriási szabad terület, ahová már kicsi korában is vittük. Ha megérkeztünk, a pupillája kitágult, farok, fül felcsap, és végtelenül magabiztosan mozgott. Boldog volt, haza ért, átváltozott. Bár nem így képzeltem a kutyázást, tudtam, hogy engednem kell, hogy az legyen aki. Egy munka kutya. Megkerestük hát a vadászunkat, és ő mindent elmondott, amit tudnunk kell. Persze újra ajánlotta, hogy legyen vadász a kölyökből, de a szép lelkemmel is foglalkoztunk kicsit, majd végül megértette, elfogadta mit szeretnék. Végigjártuk a területet, megnéztük az elhagyott, régi, romos présházakat, ahol nyestek laknak. Aznap ott táboroztunk, mert Spy úgy döntött utánanéz, hol lehetnek. Megmutatta az összes rókavárat. Itt pokrócokon piknikeztünk, ,amíg fárasztotta magát. Szánkba rágta, mikor milyen idény van. Mit lehet és mit nem. Bemutatott mindenkinek. Tudom, hol a határ, hol vagyunk biztonságban. Lovasok gyakran járnak erre, és birkákat is legeltetnek, néhányan gazdálkodnak is. Ismerem a választóvonalat a művelt terület és a vadászterület között. Bemehetünk oda is nappal, de soha nem megyünk vadászat idején, és alapból mindig visel megkülönböztető mellényt, és-vagy világítós nyakörvet. Vadásszal a hét év alatt egyszer találkoztunk a sétánkon, éppen medvehagymát szedett. 🙂 Végig elkísért minket, és szuper titkos ösvényeket felfedeztünk fel közösen. Mindegyiküket jól ismerjük, a kutyáikkal együtt. Néhány kutyás barátunknak megmutattuk a helyet. A kezelhetetlen kutyák kisimultak, akik pedig vadászkutyák, terrier, vizsla stb. önfeledten tomboltak.
Számomra is hihetetlen, de mindegyikük mamája ugyanaz a foxi… / Ja, Spy-é nem!/
A réten csak pár veszély leselkedik ránk. Úgy mint sár, kullancs, toklász, elhullott dögök, vadkaki, vagy a tűző nap. Ezek közül a legtöbb miatt csak én sopánkodom. Spyke bírja. Gyakran töltünk kint két órát is, néha kevesebbet. Áztunk már rommá nyári viharban, magas les alatt állva, láttam testközelből vadakat. Tavasszal itt szedjük a medvehagymát, ősszel a dió, télen bogyókat és fagyöngyöt. Semmi sem kapcsol ki jobban, mintha kimehetünk közösen. Ennyi idő után már megtanultam egy kutya szemén át látni ezt a világot. Korlátozhatnám jobban,tudom jól, de azt hiszem, boldogabbá sehogy nem tudnám tenni. Itt még soha nem szökött meg, nem veszett el. Mindig tudja hol vagyunk, pedig hatalmas terület. Ide menekülünk Szilveszter környékén, mert fél a durrogástól, és itt végig csend van. Ami pedig m indezek mellé jár, bónuszként, nem más, mint a nap végén a jutalom, egy fáradt kiskutya. 🙂
Már hazafelé beveri a szunyát…
Kommentek