Gondoltam, írok pár sort arról, milyen tapasztalataink voltak az óvodától az iskoláig. Volt néhány felejthető, meg néhány szuper pillanat is. Amikor végre letelt az a fránya karantén, egy szombati napon, kora reggel -elsőként érkezve- toporogtunk a suli előtt, és vártuk, hogy minta kutyát faragjunk a terrierből. 🙂 Irány az óvoda. Kis fakerítéssel körülvett rész az iskolán belül, ahol a kicsik és a nagyobb testű kicsik együtt lehettek. Családilag érkeztünk, és az oktató megkérdezte ki fog majd a kutyussal foglalkozni. Gazdi előre lökdösött, mondván nekem kell építenem a kapcsolatot Spyke-val, ő majd marad kint, figyel minket és fényképez. Egyértelmű, hogy ebből az időszakból van a legkevesebb fényképünk. 🙂 No meg a legtöbb sztorink, mert a kerítésen kívül jókat beszélgetett a többi gazdi párral. Míg én bent próbáltam minden módon magamra vonni a kutya figyelmét, ő kedélyesen diskurált, és az óra végén megkérdezte: Hogy ment?
Hát nem túl jól. Én halálra izgultam magam, mert minden kutya engedelmesebbnek tűnt mint a mi törpénk. Jöttek a szokásos játékos feladatok. Kutyák egy gombócban, egymás hegyén hátán, mi pedig hívjuk ki őket. 10-12 gazdi kezdi kórusban üvölteni a kutyája nevét. Előbb- utóbb mindenkihez oda is megy az eb. Spy természetesen az utolsó kettőben volt, akik még nem mentek ki.
Szünetben is folytatódik a birkózás…
Amikor a játszótársa is lefordult végre róla, gondoltam most már hozzám is odajön végre a kutyám. Innen már nem lesz nehéz a dolgom. Hát így képzeltem. De Spy máshogy. Ő átfúrta magát a kerítésen, és teljes gázzal odafutott az iskolás nagy kutyákhoz. Ott az óra leállt, mindenki, beleértve a teljes iskolai, óvodai gazdi tömeget, plusz a nézőket, mind engem bámultak. Itt már az oktató is megelégelte a dolgot, láttam, hogy tikkel a szeme, és megtette Gazdit kerítés felügyelőnek. Az volt a dolga, hogy a nem behívható kutyánkat még időben kapja el, mielőtt kijut az iskolásokhoz. Elég jól ment, az óvoda teljes időtartama alatt mindössze úgy 30-40 alkalommal nem sikerült elkapnia, mert nem figyelte a kerítést. 🙂 / vagy tőlünk messze ült a padon, vagy beszélgetett./
Az óvodás jó fiú…
A másik kétségbeesett próbálkozás, hogy behívjam a kutyát az volt, hogy bújjak el. Megdermedt a légkör. Minden szempár ismét rám szegeződik. Oktató fogja Spy-t. Elmegyek egy paraván mögé. Gazdi készen áll a kerítésnél. Oktató még kiordít az iskolába. “Vigyázzatok, indítom a rakétát. ” A sulis nagyok ezalatt szorosan láb mellett ülnek. Végre eljön az én pillanatom. “Spyke, hozzám.” Állok a paraván mögött és várok. Még ma is nyugodtan álldogálhatnék, mert bár szépen megindult a hang irányába, félúton mégis meggondolta magát, és ordibálj csak, legalább tudom, hol vagy alapon megindult a kerítés felé. Gazdi akkor lefülelte. Hát éppen, hogy nem tanácsoltak el. De kaptunk vagy száz házi feladatot, amit majd gyakorolni kell mielőtt újra kiverjük a biztosítékot szombaton…
Hazafelé persze egymást hibáztattuk, ki mit nem csinált jól, a törpe meg halál fáradtan horpasztott. Utólag persze már értem, hogy a karantén után minden újdonságot úgy szívott magába mint a szivacs. És ott aztán voltak újdonságok. Gazdik, kutyák – kicsik és nagyok- szagok. Nem baj egy kis gyakorlással fog ez majd menni. Minden sétán gyakoroltuk a behívást. Soha életemben nem álltam még annyit öles fák mögött bujkálva, mint akkoriban. Amit még megtanultam, – ismét a saját káromból- hogy a kutyák előszeretettel kakilnak ezen öles fák tövébe. Szuper. A kutyám ne jön vissza, én meg ott állok bokáig a végtermékben. Mi is lehetne ennél motiválóbb?
Kommentek