Persze, hogy nem aludtam túl sokat. Gazdi sem, a füldugóival. 🙂 Ekkor már visszasírtam az ágykereten egyensúlyozást. De valahogy reggel lett. Elmúlt a vihar, és tűkön ültem, hogy hány órakor lehet, illik felhívni a vadászt. Amíg ezen gondolkodtam, újra feltekertük a szőnyegeket és visszaraktunk minden -általam gyűlölt- pokrócot. Így is sivár volt az egész lakás, üres, visszhangzott, se játékok, se kutya. Mindegy, nem érdekel hány óra van, azonnal telefonálok. / Épphogy elmúlt 7 óra/ Nem mondhatnám, hogy ezt volt életem legkönnyebb beszélgetése. Nem akarta visszaadni a Spy-t! / Utólag meg is értem, hiszen Ő csak annyit látott, hogy két bizonytalan ember szaladgál fel-alá a kutyával./ Az egyik kérdése amit feltett az, volt, ha tegnap nem tudtunk róla gondoskodni, mára mi változott? Tényleg mi is? Nem tudtam megmondani, de arra kértem, várjon meg, rohanunk hozzá, és ott beszéljünk majd. Jó, de siessünk, mert indul dolgozni. Autóba vágtuk magunkat, és közben keresni kezdtem a megoldást. Felébresztettem a főnökömet is – ne csak a vadász kelljen korán :-)- és kértem egy egész hét szabadságot. Megkérdeztem tőle mit, szólna ahhoz, ha lenne egy kutyám és vinném magammal dolgozni, legalábbis addig amíg kicsi. A választól teljesen ledöbbentem. Nem érti miért kell ehhez az Ő engedélye. Csináljuk csak, hozzam el a kutyust, és vihetem magammal minden nap. Egyébként meg kiírja a szabim. Boldog voltam, hiszen erre nem számítottam. / Még csak próbaidős voltam, és nem ismertem Őt annyira. Később kiderült neki is van kutyája. :-)/Utólag is nagyon hálás vagyok Neki.:-)
Megérkeztünk ismét a falu végi vadászházba. Spy és a lányok kint rohangáltak az udvaron. Persze nyakig sárosak voltak, az előző esti vihar után. Spyke odaszaladt hozzánk fark csóválva, megszagolt és rohant vissza gyepálni a csajokat. Elmondtam a vadásznak a legújabb híreket, de nem ért fülig a szája. Bement a házba és morogva előhozta a cuccokat. Mindent visszaadott, és azt mondta, ha annyira lányt akartam vigyem el az egyik hófehérkét. Spyke-nak lesz másik gazdája, mert még az este is érdeklődtek utána. Pánikba estem. Nem, nem és nem. Csak a fiúcska kell. Ő a mi kutyánk. Szépek a lányok, gyönyörűek, de tudja, hogy én mindig is fiút akartam. Felhorkantott. Szó szerint. Ekkor már látta, hogy nem vagyok normális, úgysem tud meggyőzni, úgyhogy visszaadta. Útravalóként kaptunk néhány száz bolhát is. 🙂 Nem érdekelt, csak az, hogy ismét a karomban tarthatom. Gazdi vadul csomagolt, a száraz táp hegyeket otthagytuk a vadásznak, majd nagy gázzal kilőttünk hazafelé. Spy először picit nyafogott, hogy egyedül van, a tesók nélkül megint, de hamar elaludt az úton. Megígértem Neki, hogy soha nem hagyjuk magára többet./ Ez azóta is tartjuk, mert bár lassan 7 éves lesz, nem volt tőlünk külön talán csak 2-3 napot, azt is anyukáméknál. /
Hazaértünk, a szomszédok ledöbbentek, Spyke pedig végigkocogott ismerős birodalmán. Megfürdettem bolha elleni szerrel, és elrendeztünk mindent, úgy ahogy ismerte. Kezdődött újra a szokásos rituálé, szobatisztaságra szoktatással, válogatással,állandó takarítással és mosással, ágykereten alvással. Sokat ültem akkoriban a játszós pokrócokon és tanultam kutyául játszani. Labdázni, köteles játékot huzigálni, eldugni dolgokat, tartani a rágós csontot./ Ezt a mai napig úgy csináljuk, hogy leülök hozzá, akár egy könyvvel, tartom a kezemben a csontját, ő pedig teljes átéléssel rág. A kezem vagy az ujjaim soha nem voltak veszélyben, legyen bármilyen csutka is már a rágóka. Ha otthagyom leteszi és többet nem kell. / Nekem mindez nem volt könnyű, ő olyan simán vette az akadályokat.
Hol a labda?
Megszoktam, hogy a földön ülve használom a laptopot. Egyik kezemben egy kutya rágóka, a másik kezemmel gépelek. / Ekkor tanultam meg végleg, a saját káromon, hogy játék után pisi jön. Persze soha nem a pelenkára. 🙂 Azt csak egyszer csinálta, mikor visszavittük. Búcsúzóul, hogy lássuk ilyen okos./ Mindenhova követett minket. Ha a Gazdival játszottak és elfáradt vagy kergetőztek, nem a helyére szaladt vissza, hanem bebújt az ölembe. Lefekvés előtt általában a pokrócon ülve néztem a tévét és nagyon gyakran bekucorodott hozzám, néha ott aludt el. Bár néha már nem volt vérkeringés a lábaimban akkor sem akartam felébreszteni. Sokszor megkaptam, hogy tegyem ki, nem öli baba. De a karantén idején, amíg csak mi hárman voltunk egymásnak ez így maradt. Ma már nem csinálja. Néha hiányzik. 🙂
Itt nem ér, ez ház…
Azokban a napokban komoly leckét kaptunk felelősség vállalásból, és hűségből. Teljesen átalakítottuk az életünket és igyekeztünk olyan döntéseket hozni ami mindenkinek jó. Tudtam, hogy nagyon sok nehézség lesz még,- lett is !- amire akkor nem is gondoltam, de már sokkal bátrabb voltam. Ha megy ez egy ilyen kis kölyöknek, nekünk is menni fog. 🙂
Kommentek